A szó vivése

Csámborgott ez az alak, poroszkált, csattogott a csámpás talpa a föhenyen, és nyerített a lába a porban haladtában. Szemüvege volt neki, haja viszont nem, és lelke sem egyáltalán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amerre lépett, sprickoltak szét a hangyák és kabócák, a madarak pedig elhallgattak. Vászontarisznya volt a vállán “Gucci” felirattal valahogy, és Rolex a csuklóján a szakadozó inge alatt. Tisztára látszott, hogy álruha ez, a kereszt is, a feszület, amelyet a nyakában viselt egy madzagon, színarany volt, viszont a rajta lévő Jézus visított, mint a vett malac, és be nem állt a szája, hogy mért hagyta el őt az ura.

Ott ült az árokparton egy másik ilyen, ez se volt sokkal különb, csak ránézésre hülyébb csöppet. Valahogy rá volt írva az ostobaság, még a fülén is a bambaság folyt ki, a szájáról nem is beszélve. Ennek szakálla volt, opálos szemei, amelyek elnyelték a napfényt, mint egy stramm fekete luk, még csak meg sem csillantak rajta a sugarak, ahogyan zuhantak befelé a fejében meglévő végtelen sötétbe. Ezen öltöny volt, poros ugyan, de teljesen új, még kilógott az ujjából az árcédula, a nyakában pedig meredezett a jelzés, hogy aszongya “Hugo Boss”. Ebből látszott, hogy ez annyira hülye, hogy a mimikri se megy neki, viszont boldog volt a másik láttán, és csillogva üdvözölte.

– Hová, hová? Zoltán komám. – így vigyorgott neki.

– Hozzád, hozzád, István komám. – az a keresztes meg így válaszolt. Ilyen népiesre vették a figurát, mert mondom, hülyék voltak, és azt hitték, ettől majd nem látszik, mekkora egy takony mindkettő, de az megmutatkozott mindenképp.

– És mit viszel a tarisznyádban? Zoltán komám. – kedveskedett ez a másik.

– Szót viszek a tarisznyámban, István komám. – nem bírták abbahagyni ezt a komámozást sehogyan.

– Hová viszed a szót? Zoltán komám.

– Neked hoztam, István komám.

– És mit csináljak én a szóval? Zoltán komám. – értetlenkedett ez a Hugo Boss-os, mert mondom, tök debil volt.

– Mostantól te viszed a szót, István komám. – felelte a szemüveges, amitől meg az öltönyös visított, táncikált, pörgött, hogy megszédült és elesett, csak úgy huppant és csak úgy porzott, de azért kérdezett.

– Hová viszem a szót? Zoltán komám. – vált gyakorlatiassá a visongó, de azért meg nem nyugodott teljesen, mert tapsikolt is, és ütemesen mondogatta utána – Szóvivő lettem, szóvivő lettem. – és folyt a nyála. A szemüveges kivárta, míg elhallgat, csak akkor válaszolt.

– Csak úgy viszed ide-oda. István komám.

– És aztán? – értetlenkedett az öltönyös, és feledte a komámozást már.

– Semmi. – a szemüveges is lenyugodott – Viszed, hordozod. Te vagy a szóvivő. – így vigasztalta az eufóriából ébredező másikat.

– Ennek semmi értelme. – sóhajtott fel az öltönyös.

– Ha beérsz egy faluba vagy város közepére, összehívod az embereket, és mutogatod, hogy rémüldözzenek. – mondta a kopasz.

– Mitől rémüldözzenek, milyen szótól? – érdeklődött a hülyébbik.

– Igazából – vált őszintévé a kopasz – nem szó, hanem szavak.

– Milyen szavak? Milyenek? – esett ki a béketűrésből az öltönyös – Én szavakat nem viszek, nem szavakvivő vagyok, hanem szóvivő. – így erősködött, és ebből is kitetszett, mekkora egy ökör ez.

– Nem mindegy? Te barom. – ordított már rá a kopasz, és ettől a másik meghunyászkodott.

– Milyen szavak mégis? Nehezek? – gondolt a súlyra az öltönyös, a kopasz viszont másképp értette, és kiborította a szavakat a földre, hogy csak úgy potyogtak a porba, és sorba rendezgette őket.

– Nem nehezek egyáltalán – magyarázta – Látod? Soros, migráns, Brüsszel, kultúra, keresztény, harc, megvédjük, magyarok, család, Gyurcsány. – rakta egymás mellé őket.

– Ennyi? – értetlenkedett az öltönyös.

– Most éppen. – nyugtatta meg a kopasz – Olykor lovas futár hoz újakat, vagy elvisz párat. Volt már ENSZ, Sargentini, azokat elvitte, most ezek vannak. Pénteken szokott friss áru jönni, a szokásos rádióbeszéd után, legutóbb egy fél mondatot kaptam, hogy “száz év magyar magány”, de kilógott a tarisznyából, kidobtam. De – és félve körülnézett – ne mondd meg senkinek, azt hazudtam, hogy ellopta egy hajléktalan.

– Hajléktalan? – értetlenkedett az öltönyös.

– Az hát. Azoknak úgyis mindegy, lecsukják őket így is, úgy is. – ezzel zárta le a dolgot, a szavakat visszarakta a tarisznyába, hogy csak úgy zörögtek, és a készséget az öltönyös vállára akasztotta.

– Na, eridj! Mától te vagy a szóvivő. – meglapogatta a hátát, és eltűnt a ködben.

Az öltönyös bambán nézett, de csak egy pillanatig, mert harangzúgást hallott balról, ami azt jelezte, hogy arrafelé emberek laknak, akiket mostantól riogatnia kell. Ez komoly dolog – gondolta -, megigazgatta a tarisznyát benne a szavakkal, és most viszi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,
1 hozzászólás “A szó vivése
  1. Yeti szerint:

    Bizony, a SAVAK meglehetősen rémületkeltő lehetett.
    A SAVAK vivője a Pahlavi dinasztia volt.
    Ide csak a szavak jutottak, azok még inkább csak undort keltőek.
    De igény azért lenne!

Hozzászólás a(z) Yeti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!