Szakács a várban

Ott ült Ő a hosszú teremnek végén, nagy, nehéz tölgyfaasztal mögött, a falakról brokátok, selymek lógtak alá, minden aranyban villódzott, s a metszett üvegen át csíkokban szivárgott be a fény, a lebukó Nap sóhajai. Száz méter hosszú volt az a terem, végig mellette erkély húzódott, alatta a folyó ezüst csíkja, kis hangyák, az emberek és a végtelen város. Vörös szőnyeg terült el a terem száz méterén, alabárdosok, szolgák hada nézte, ahogyan vacsorál Ő. Az asztal rogyásig: pörkütt, ubi, nokdeli, szalonnák és frissen töltött kolbászok, halmokban szotyola. Mind a száz métert megülte a fokhagymaszag, tömjénnel elegyest.

A partedli, amely hatalmas gyomrán nyugodott, a nyakán hátul megkötve játékos szamárfüleket formált a tokától ölelt busa feje mögött, véreres volt a szeme és erősen szuszogott, valamint a szája szélit nyalogatta. Jobbjában villát szorongatott egész marokra, mint az óvodások a homokozó lapátot, baljából félig rágott uborka meredezett, és, ami a legfurcsább volt az egészben, kockás volt az abrosz és a partedli is, pedig az eszcájg az arany, meg ezüst, a porcelán viszont herendi, de matyómintás, a sótartó pedig mókás matrjoska babák, hogy a legkisebbikben volt az anyag, szóval egy nagy káosz volt minden, mint ahogyan az egész ember is.

Trottyos volt a gatyája, a foszöld inge ujja könyékig tűrve, ilyenek. Sőt, a fején széles karimájú kalap. Hogy ezt ki érti, mindegy. Táplálkozott tehát fenségesen, fröcsögött a zsír, roppant a csont, morzsák röpködtek, a zenekar – mert az is volt, ezt el ne feledjük – Ákos szignáljait játszotta, a táncosok pedig egymás talpait tapodták. És ebben a reneszánsz vásári elegyben a nehéz tölgyfa asztal előtt állt egy vékonybélű alak fehér ruhában, kezében szakácssipkát gyűrögetve remegőn. Ott feszengett már órák óta, nézte a nagy zabálást, és várta, hogy megszólítsa Ő, a kiválasztott és fölkent, valamint elátkozott is, de ezt nem mondták el neki valami miatt.

– A hirdetésünkre jelentkeztél hát. – szólt végül nagy kegyesen. A szólástól a vékonybélű arcára fröccsent egy kis szaft, folydogált rajta, de nem merte letörölni.

– Igen. – ezt rebegte ez a vékonybélű, hogy alig is lehetett hallani.

– Szóval szakácsok akarunk lenni a várban. – érdeklődött Ő a partedli mögül.

– Igen. – felelte a vékonybélű elhaló hangon, és Ő fölhorgadt, a nehéz tölgyfaasztalra csapott, hogy csörgött az eszcájg és röpködtek a szotyolák.

– Hangosan felelj, ha kérdezlek! Férfi-e vagy, vagy mi a rosseb, voltál katona-e, van feleséged-e, azt is félve tepered le-e, hány gyereked van, hiszel te Istenben-e? – ezt így mind egyszerre ordította rá a vékonybélűre, aki rezgett a szájából kiáradó huzatban, és összepisálta magát. Ez viszont egyáltalán nem zavarta Őt valami furcsa okból, sőt, röhögött, és elkiáltotta magát.

– Ráhel, Ráhel, dobj ide egy pelenkát! – és a térdeit csapkodta Ő gyönyörűségében, mint egy eszelős, de újabb bajt talált.

– Koszos a körmöd. – ezt szegezte neki a vékonybélűnek, és így folytatta:

– Szakácsot keresek, nem minisztert. Neked a tízparancsolatot sem kell kívülről fújnod. De imádkozni tudsz, ugye? – ezt bökte oda hirtelen, amire a vékonybélű csak bólogatott, mint egy kutya az autóablakban, de ennyi elég is volt. Csettintett Ő egyet a hurkás ujjaival, a zenekar tust húzott, és egy reflektor megvilágította az egyik sarkot, amelyben ott állt egy ősz hajú, szemüveges ember bohócsipkában, a terem tetejében helikoffer csattogott fölötte, és egy szarvas lógott alá madzagon, és Ő kérdezett.

– Mit főznél ebből?

– Pörküttet. – felelte a vékonybélű szokatlanul határozottan, és a válasz helyesnek bizonyult. Újabbat csettintett hát Ő, a dobok peregtek, a másik sarokban pedig hatalmas orrú, vékony ember bukkant elő a reflektorok tüzében „Kurva sokat érek” feliratú 2rule márkájú, de rózsaszín pólóban, lábai előtt, amelyeken futballcsuka volt, fácánok füzére kiterítve.

– És mi adnál ezekből elém? – érdeklődött Ő, és sercegve az uborkába harapott.

– Pörküttet. – mondta lakonikusan, de már határozottan a vékonybélű, és ezt is eltalálta.

– Föl vagy véve. – ezt mondta neki Ő, a zenekar tust húzott, csettintett Ő megint, de most édesen búgón hívogatott is.

– Vejem! Hol vagy drága vejem? – halvány fények gyúltak a kandeláberekben, hogy csak homályosan látszott alattuk a szőke herceg, jobbjában demizson, és az inge az ugyanolyan kockás volt, mint az abrosz.

– Igyunk! – örvendezett Ő, és folytatta.

– Saját főzésű kisüsti. – cuppogott elégedetten, és barátilag fejezte be az audienciába ojtott workshopos szakácscastingot.

– Elsején kezdel. A családot is hozhatod, a lovardában ellakhattok.

– Kárpátalján élnek. – aggodalmasokodott a vékonybélű, de így sem volt baj.

– Annál jobb. A kijáratnál vehetsz nekik kötvényt. Tíz százalék kedvezményt kapsz, de most eriggy, kezdődik a meccs. – így bocsátotta el, és a zenekar hangját elnyomta a hajtóművek zaja, ahogyan a röpcsi ereszkedni kezdett a terem végében. Szotyolát tömött a zsebébe Ő, és odaintett a pilótának.

– A végtelenbe, és tovább. De inkább Felcsútra, máma a Mezőkövesd jön. – és elnyelte Őt a gép, csak halvány fokhagymaszag maradt utána, amely lassan lengett. Lengett, nem suhant.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum