Csirkeláb

Orbán Viktor Mihály betegségének abba a stádiumába érkezett, amikor már senkinek sem hisz. Most épp a Magyar Nemzeti Banknak nem hisz, amely intézményt pedig a pórázon vezetett kajla szemű kis pincsije dirigál piros pöttyel a seggén, és aki legalább annyira unortodox, mint amennyire a gazdája illiberális. Ezt a kettőt az Isten is egymásnak teremtette, most mégis bizalmatlanul méregetik a másik hasát, illetőleg csalfa tekintetét.

Úgy akár, mint amikor az Adolfnak magyaráztak a maradék tábornokai, hogy baj van, főnök, közben az oroszok már verték a bunker ajtaját, hogy csigabiga gyere ki, vár a vodka ideki, ő meg tologatta a nemlétező seregeit, majd nagy kegyesen főbe is lőtte magát. De ne ábrándozzunk a nagy előd példamutató életútján, nézzük inkább, miből főzünk mi, illetve hát, ahogy a vége felé kiderül, hogyan nem főzünk egyáltalán semmiből semmit se.

Mert az van, drágáim, hogy Ártunk és Ormányunk a duci kis ujjain kiszámolta – csak olyan van neki -, hogy Krisztus után 2019 évvel az infláció 2,7 százalék lesz, és ezt kőbe is vésték. Olyannyira, hogy a kajla szemű hiába mondja, 3,1 lesz az a 2,7, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el, mer’ nem hiszi el. Emiatt a nyugdíjasok szívják majd a csöcsöt, mert a nyugdíjukat az orbáni ábrándok szerint emelik, aztán, ha mégis több lesz a pénzromlás, s emiatt éhen halnak, akkor posztumusz kapnak novemberben kompenzációt.

Szórakozok itt, holott ez egyáltalán nem tréfadolog. Elnézést az illetlenségért, de megdögleni is jobb széles mosollyal az arcunkon, nem igaz? Nem. És most, hogy feloldottuk itt a gyomori görcsöket, már nyugodtan mondhatjuk Ártunknak és Ormányunknak, hogy kapja be. Ilyen indulat nélküli megengedő jóindulattal és hátba veregetéssel, midőn azon morfondírozunk, hogyan számolják ezek az inflációt különben is.

Az is egy titok, a KSH úgy működik máma már, mint valami Enigma, és képes teljesen ellenkező előjelű dolgokat állítani, mint amit a való élet mutat. Ahogyan ezt tapasztalhatni is, mert a népek, akik nem tudnak lopni úgy, mint a vezetőik, visonganak, milyen drága már minden, s legfőképp, milyen ütemű a drágulás. Ez azonban a statisztikákban egyáltalán nem jelenik meg, és kedves vezetőink, akik nem járnak a piacra, erről nem is szereznek tudomást soha.

Jogos hát Orbán Viktor Mihály személyes meggyőződése, hogy ő a magyarság jótevője, vagy csupán a tapasztalat hiánya mondat vele ilyesmit, ezt már soha nem tudjuk meg. Egyáltalán azt sem tudjuk, van-e neki pénztárcája, hogy szükséges-e ilyen kellék neki, amikor mindent alanyi jogon kap meg, röpcsit, pörküttet ubival, szotyit pedig stadionnal. Ambivalens viszonya lehet a fizetőeszközzel, így nem tudható, született gonosz, vagy a létezés másik dimenziójában leledzik, mint az alattvalók. Ez örök titok, és az is marad.

De milyen érdekes is az élet. Nemrégen láttam egy dokumentarista jellegű filmet a Vasladyről – nem Hosszú Katinkáról, hanem Margaret Thatcherről -, aki ebben már nyugdíjas éveiben megjött a piacról, ahová úgy szökött ki, és felháborodva közölte a férjével, hogy már megint hány pennyvel emelkedett a tej ára, tarthatatlan. Ilyen sztori a mi egyetlenünkről nem születhetik, ha majd film lesz belőle, és erről mindenki azt gondol, amit csak akar.

De visszatérve a rögvalóhoz, elmesélem, a saját benyomásaimat az inflációról. Olyanokról, amik mellbe nem vágtak, csak azt mondtam magamban, na, bassza meg. A sós kiflim ebben az évben huszonhat helyett huszonkilenc pénz, ez nekem tíz százaléknak tűnik uszkve. Megszerettem egy sajtot, aminek kilója kilencszázról ezernégyre kúszott, ez több, mint ötven százalék, és mehetnék tovább a végtelenségig.

Most viszont a nyugdíjasokról beszélünk elsősorban, és nem tudom, mit tartalmaz az ő úgynevezett vásárlói kosaruk, de csirkelábat és farhátat, mint közkedvelt nyugdíjas eledelt biztosan. Ezek sem lettek olcsóbbak, és a tejjel is megesett az a csoda, hogy amint lecsökkent az áfája, a boltban másnap drágább lett. Hogy ezt hogyan csinálták, az nagy talány, de felteszem, mindenkinek megvan a maga szívhez szóló története, mi és hogyan lett drágább.

Viszont ezt, mint látjuk, Orbán Viktor Mihály nem hiszi el. Ez az az állapot, amikor az akarat fölülírja a törvényt, az álom a valóságot, s így, ilyen közelítéssel nemhogy országot, háztartást sem lehet vezetni, mert a végén kilakoltatják az embert. Utcára teszik a fogdmegek. Ez a mai mese is egy apró adalék arról, hol is élünk, töketlen barmok által irányítottan, akik ráadásul még gonoszak is.

Ez az attitűd és születési rendellenesség okozhatja, hogy a szemükben minden rendben lévőnek mutatkozik. Miniszterügynök úr is kijelentette a kórházakról, hogy azok megfelelőek, mert akkor járhatott arra, amikor az ő snájdig, kisvonatos képét már lemeszelték. Az oktatás is világszínvonalú, mert olvasni ugyan nem tudnak a gyerekek, viszont kívülről fújják a tízparancsolatot, és minden ilyen flottul működik, hogy orvosolni való már nem is maradt, csak a stadionok gyepfűtése hiányos itt-ott.

Az, ugye, egyedi tragédiája az országnak, hogy olyan aljas miniszterelnöke van, aki habitusában Virág elvtársi magaslatokon jár, amikor a valósággal kell szembenéznie, mint emlékezhetünk: “…Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!…” – És fölépült a ház ajtó meg ablakok nélkül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,
1 hozzászólás “Csirkeláb
  1. Jane Doe szerint:

    Amit a miniszterügynök akar – az úgy is van. Tudjuk: Az Akarat Diadala – Triumph des Willens, l934 – hogy autentikusak legyünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!