Tizenkét tanár és öt orvos

Nagy idők nagy embereket kívánnak. Ezekkel az intő szavakkal küldi mindenféle kalandok felé Hasek Svejket, hogy bemutassa aztán a világ ostobaságát. Máma nincsenek nagy idők, mocskosak vannak csupán Menyhárt Jenő óta kitartóan, sőt, aljasak is, éspedig nagyon. Hősök sincsenek, csupán megalázott és megszomorított emberek vannak, akiken másképp tapad a haj, a fülük olykor lekonyul és lukas a zoknijuk.

Ezek közülünk való alakok, akik lehetnénk akár mi is, és olykor valami ismeretlen okból föllázadnak, amely jelenséget Camus rögzített nekünk örök időkre: „…Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…”

Ilyen váratlanságokkal nem számol a rezsim, hogy a robotok egyszer öntudatra ébrednek, és ezek ellen tehetetlen igazán. Az elmúlt pár órában fölmondott tizenkét tanár egy gimnáziumban, a tanári kar negyede, egy kórházban pedig öt orvos, az intenzív osztály minden orvosa, miután az összes ápoló is lelépett. Egyre gyakoribbak az ilyen jelenségek kies országunkban, ami azt mutatja, miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, valami elemi indulat fortyog a mélyben, amely így kezdett el pöfögni.

Ezek repedések a NER monolit falán. Az ilyen számok mögött, hogy tizenkét tanár meg öt orvos, ha tragédiák nem is, drámák bőven megbújnak. Az istenkáromló szenvedések odébb vannak ugyan, a kilakoltatottaknál, a lakásukban csendben megfagyóknál, viszont a NER és benne Magyarország, illetve ami maradt belőle, amint kitetszik, ott billeg Shakespeare és Ibsen tolla között, és mindkettő iszonyú a maga módján.

Ezek az orvosok és ezek a tanárok hosszas vívódás után mondták azt, hogy elég. Bizonyára mérlegelték a rájuk váró megpróbáltatásokat, lehet, hogy volt hová tovább lépniük, de az is előfordulhat, olyan is akad – és nem feltétlenül e tizenkettő, hanem a címlapokra nem kerülők között -, aki a semmibe lépett bele, amikor fölállt. Ha ez a tendencia folytatódik, ha egyre többen teszik fel a Camus-i miértet, akkor harangoznak a NER-nek.

Lehet, hogy hamar bekövetkezik ez, lehet, soha, és a rendszer csendben rohad el. Ha viszont összeroskad, akkor csak és kizárólag a tizenkét tanárok, öt orvosok, hat traktoristák és nyolc informatikusok miatt, és a kávét főző nyolc Jolánt se feledjük. Mindenki keresi-kutatja a NER lebontásának módját, amit csak így lehet. Nem Orbán ábrázatját püfölve egy kivénhedt hordón, és nem úgy, hogy gyere ki a térre, ott mondok okost a mikrofonba, aztán nézzük egymás fátyolos és jámbor szemeit.

Ez így nem megy, és talán meg is adtam a választ az évek óta indázó kérdésre, hogy akkor viszont hogyan. Ha az emberben megbújna a forradalmár, akkor országos sztrájkról ábrándozna, viszont nincsen neki Aurórája, esetleg egy csöpp aurája, és nem rendelkezik országos hálózattal sem, hogy noszogassa a népeket, a pártok viszont – és az ellenzékiek még egyelőre – igen. Meggondolhatnák, mit kezdenek vele.

Azt a három milliót, aki most Orbán seggébe beleájulva bír csak létezni, a királyi ánuszból úgy lehetne előcsalogatni, ha szétrobbanna a feje a fogfájástól, és nem találna orvost, aki segítsen. Ha nem tanítaná senki a kölkét, és nem tudna metróra szállni, ilyenek. Ekkor rájönne, hogy ez nem a lehető világok legjobbika, és nem a Soros lebegne a fejében, hanem a vezér kurvaannya esetleg, de még ez sem biztos egészen.

Diktatúrát egyedül nem lehet működtetni, alázatos és kiszolgáló tömegek kellenek hozzá. Ha ezt kivesszük alóla, összeroskad, minden más ellen ott vannak a tankok meg a TEK. Én hülye vagyok és tehetetlen, és csupán krónikás. Hogy a bamba hangyákat milyen babramunkával lehet öntudatra ébreszteni, az nem az én dolgom. Arra ott vannak a pártok, és bármilyen röhejes, erre kapják a milliókat, és épp Orbántól.

Viszont nem erre költik, ez is hozzá tartozik a képhez, és itt értünk tehetetlenül körbe. Éljenek és virágozzanak tehát a civilek: a tanárok, orvosok, traktoristák és Jolánok. Ez van, ezt kell szeretni, és nem utolsó sorban kezdeni valamit velük.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum