Díszpolgár a buszváróban

Döntés és kemény hangú levél – csurig paragrafussal – született arról, hogy a Kétfarkúak Felcsúton épített buszváróját le kell bontani, mer’ le kell. Le. Az ilyesmi nem újság Neriában, a hatalom gusztusa ellen való dolgoknak nincsen helye az élők közt, zúg a feje. Voltaképp így szerencsés is, hogy nem fekete Pobjeda érkezett, de majd, s aztán.

A ganyéság ott van ebben az egészben, hogy a tébolynak hivatali formát adjanak, olyan katonásan fasisztát, az építményt utasváró létesítménynek nevezi a dörgedelem, s ezzel bukik le, mert kijelöli mintegy a billogos buszváró és az eljárás helyét a magyar nemköztársaság, ellenben tömjénszagú illiberális kereszténydemokráciában, ergo pántlikás diktatúrában.

Nem messze a lebontásra ítélt utasváró létesítménytől van egy fedett sportlétesítmény, ami, mint az tudvalévő, a stadion asszonyneve, s mint ilyen, Neriának kedves, holott értelme nincsen. Azon a napon, amelyen a buszváró sorsa megpecsételődött, a fedett sportlétesítményben hatvanegy – 61(!) – elszánt ember tekintette meg a láblabda eseményt. Befértek volna a buszváróba is ennyien.

Ezt az egészet mindenki úgy gondolja tovább, ahogy csak akarja, oda és vissza ismerjük már a TAO milliárdjait, Mészáros elvtárs mesés életét és a kiskutya kókadt farkát is. Csak még mindig nem világos, hogyan lehet ez, hogy a rossebbe működik és virul a NER, sőt, burjánzik, gyarapszik, mint a rák, és elveszi az emberek eszét is, mint az szerte a net drótjaiban őrződik és megnyilvánul, valamint mindenféle ünnepeken.

Az orrom elé került egy kép, amitől elkezdtem szégyellni, hogy Vas megyei vagyok, de megnyugodtam mégis, hogy az ember a szüleit nem, csak a barátjait választhatja meg, és a képen szereplők nekem nem azok. Nincs baj, így altatgattam magam, de huzamosabban nézegetve ezt a képet, láttam ám, dehogynem, most van csak igazán. Meg, stílszerűen, irgalom atyja ne hagyj el!

Három jól fejlett, jól táplált férfibeteg van ezen a képen, akik örülnek egymásnak, másnak viszont nem. Arról szól a megmerevedett pillanat, hogy az eddig nem létező „Vas megye díszpolgára” címet most létezővé tették, és nyalásilag, mintegy a szervilizmust négyzetre és köbre emelve átadják Kásler Miklósnak, aki immár miniszter, s mint ilyen, a prime jobb keze, aki minden nap láthatja Őtet, s így voltaképp a díjjal neki üzennek: tiéd vagyok édes gazdám.

Gyomorforgató, infantilis aljasság, de mégsem ez ragadott meg a műalkotásban, hanem a képen szereplő három alak. Jobb oldalt a kitüntetett, kezében a bőrkötésű oklevél. Gyengéden tekint rá, azzal a meggyőződéssel, hogy senki más nem kaphatta, csakis ő, aki megtanította kezet mosni az orvosokat, és tízparancsolattal gyógyítja a rákot, meg a létező összes nyavalyát. Sőt, óvodásokat képez ki szerzetessé.

Arca kissé meghatott, de az a meggyőződés ül rajta, hogy megérdemelte. Egyáltalán, ezek meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Mindig, mindenben, mindenhol. Nála érdekesebb az oklevél átnyújtója viszont, aki a táplálékláncban messze a sámán alatt áll, és ezzel a gesztussal veszi meg a nyüves életét, hogy föl ne zabálják früstökre. Egyszerű ember, föl fogják a hatalom törvényei szerint, ez az ánuszfényesítő gesztus csak elodázza a véget.

Ezt még nem tudja, csak sejti, érzi a zsigereiben, így nyújtja át a mappát, ezt edd meg, ne engem, és könyörgés van a gerincében meg a bőre színében is. A harmadik, a fiatal szakállas az imára kulcsolt kezével csak kiegészítő alak, hogy kilegyen a szentháromság. A szemét viszont egyiknek sem látni. Lesütik, ami jelentheti azt, hogy a lelkiismeret nem veszett ki belőlük egészen, és tudják, milyen nevetséges színdarabot játszanak. Vagy rosszkor exponált a fotós, soha nem tudjuk meg.

S még mielőtt nekem esne a nagyérdemű, hogy miket hablatyolok össze itt buszvárókról és lesütött szemű alakokról, hogy mi köze ennek egymáshoz, kiterítem a betlimet: ezek azok. Ezek írják a bontásra felszólító leveleket. Ezek működtetik a rendszert jó pénzért és hamis plecsnikért. Ezek eszik meg az életünket, mert a szervilizmus oly fokán állnak, mint Aureliano Buendia katonái: „Még ki sem mondta, sőt ki sem gondolta a parancsait, már végre is hajtották őket, és mindig sokkal messzebbre mentek, mint ameddig ő maga elmerészkedett volna.”

Hogy pokol az élet, annak Orbán az indoka, de az oka ezek. A házmesterek, akik a két kezükkel lakoltatnak ki, bontanak és építenek, akik hivatalos levelekbe öntik a NER-t, átkozódnak és fenyegetőznek, kommentelnek, beszólnak a buszon és leköpik a koldust. A szárba szökő, delíriummal terhes őrület, ami akkor is itt marad, amikor Orbán már sehol sem lesz, ezek a magyar alakok, akik évszázada állandók, csak az arcuk változik csendőrből ávóssá, munkásőrré és elsőáldozó ministránssá aztán.

Ezek az ország igazi veszte, s mint Máraitól tudjuk, ez a fajta nem változik.