Jé és nahát

Jé. – mondta Pálinkás József – Nahát. – tette még hozzá, akárha babos ruhás kamasz kislány volna eltartott ujjú teadélutánon a hétfejű sárkány szalonjában, ahol halomban fekszenek a hullák. Akár tiszteletre méltó is lehetne ez a jámbor józanság, és mégsem az, hiszen ő is csak akkor szólalt meg – a’la Simicska – amikor a saját háza égett. Ahogyan a vezér leváltotta a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal éléről, azonmód döbbent rá, hol is él. Hogy milyen mocsokban.

Pálinkás régi vágású úriember, aki belekeveredett egy galeribe, és még most is ilyen cizelláltan – „az általa is vallott értékeket bizonyos, magukat jobboldalinak tartó körök igyekeznek felhasználni, kiforgatni, nevetségessé tenni” – mesél a kurvaanyázás közepette. Nem baj ez, ettől is vagyunk emberek a vérzivatarban, csupán azért fals a sopánkodás, mert ugyanakkor az Orbán-féle első ciklust, – amelynek tevőleges részese volt -, pedig komilfónak találja, és ezen a ponton akár el is feledhetnénk egymást.

Ahogyan Simicska – úgy ő is – most elcsodálkozik, hogy kígyót melengetett a keblén, pedig nagyobb a baj. Mindketten a tojásokon ücsörögtek, és saját testmelegükkel segítették világra a sátánt. Ez bocsánatos bűn is lehetne, de azért ne áltassuk egymást. Egyébként is, Pálinkásnak már a politikába való belépése is magában hordozta a kudarcot és a csalódást. Az MDF dohos szagú ténykedése, ahogyan Antall szétverte a magyar gazdaságot az uram-bátyám világ felélesztése oltárán, na, az volt az eredendő bűn, amely a mai pokolhoz vezetett.

De ennek is hallgatólagos részese volt Pálinkás, ahogyan aztán útja az MDNP-n keresztül egyenesen iramlott az elkurvult Fideszbe, és Orbán oktatási miniszteri székébe. Aki nem valami varázsszemüvegen keresztül nézte a nagyvilágot, akkor is tudta, hová vezet ez az egész a korona úsztatásával, a hosszú bájtok éjszakájával és Torgyán Józseffel együtt. Minderre andalodva gondolni erősen eufemisztikus cselekedet, még, ha máma szintet is lépett a téboly.

Az, hogy Pálinkás most kezdte rosszul érezni magát, nem jelenti azt, hogy a nagy többségnek jobb lenne, sőt, a plebs immár egy évtizede kapkod levegőért, és szó szerint az életben maradásért küzd. És azon a napon, amikor a devizahiteleseket sokadjára is halálra ítélte Orbán Viktor és udvartartása, hogy még tárgyalni sem volt hajlandó az ügyükről, miközben félájult nőket cibáltak ki a lakásukból, nos, ezen a napon a jobboldali értékek kiforgatása fölött keseregni számomra visszatetszőnek tűnik.

Kinek mi fáj, persze. Író embernek a betűk elkurvulása, tudósnak a pártalapú periódusos rendszer, Jolán néninek pedig a bütyke, és egyik sem alábbvalóbb a másiknál. Csupáncsak – ha lehet még ilyen – kajánul nézem, ahogyan látszólag értelmes emberek rácsodálkoznak, mit is segítettek világra. S nemhogy a kígyót a keblükön melengették volna, és most nézik, mi is ez, hanem egyenest a feneketlen gyomrából ordibálnak kifelé, csak most már késő, mert lement a Nap. Derék dolog Pálinkás – és az összes többi – megvilágosodása, de már minek.

Továbbá abban sem kellene ringatnia magát – mint ahogyan meg is teszi -, hogy ez az egész majd magától összeomlik. Rossz hírem van, nem fog. Az ő hajdani székében máma már egy Kásler ül, és lesz ez még rosszabb is, efelől kétségeink ne legyenek. És ahogyan – annak ellenére, hogy nem vagyok látnok, de már – ’98-ban is tudtam, hová vezet ez, most is elmesélem, azt is, mi lesz ezután. A rezsim még hosszan bírja magát, s amikor mindent csontvázig lezabált és megemésztett, húsz év múlva enged a szorításán. Konszolidálódik, úgymond.

És akkor úgy egy évszázad alatt föl és újra épül az, ahol Orbán uralma előtt tartottunk. Csak azt se Pálinkás úr, se nem én és még sokan mások sem érik/jük meg. Így baszta szét Orbán az életünket. Ez az igazi jé és nahát, nem a nevetségessé tett jobboldali értékek. Csak, hogy világos legyen.