Pofájuk, az van

„Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Ez a fölirat virított a színpadon lévő emberek háta megett, akik egy zupás őrmester indulatával és összes intellektusával, illetve az arcukra kiülő gonosz terhével vitatkoztak irodalomról, illetőleg arról, hogy ők mondják meg, kiket és miket olvasson a magyar. Mi a jó irodalom és mi meg nem, és a távolból könyvek égő szaga imbolygott elő. Ez volt Tusványoson, kies hazánk fasiszta szeánszán tegnap. Sütött a Nap, mert mér’ ne sütött volna.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen „Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: „Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.