Keresztény és fehér

Nem lehettek cserkészek a sajókazai magyar gyerekek, pedig szerettek volna cserkészek lenni nagyon. A Dr. Ámbédakar Iskola vezetése végigkilincselte az összes nyüves borsodi cserkésztábort, de mindenütt büdösnek bizonyultak. A végén a kiscserkészek országos gecijei – nem fölhúzni az orrot, a geci az geci, akárhogy forgatjuk is – oldották fel a rejtélyt, mondván, ezek a gyerekek „sem származásuk, sem hitük alapján nem illenek a magyar keresztény cserkészek közé”, – és máris itt vagyunk a hittel teli náci Magyarországon, építjük a kereszténydemokráciát, és hullik le az egész szar rendszer álarca az ótvaros, ganyé anyaföldre.

Az ájtatos fasiszták megtiltották még a cserkész név viselését is a sajókazaiaknak, feltehetően, mert romák többnyire, és egy buddhista közösség áll mögöttük. Ilyképp arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar cserkészek felsőbbrendűek, mert keresztények, és legfőképp fehérek. Ez a két tulajdonság a NER Magyarországában az árjaság feltétele a jelek szerint, és mindeközben Semjén Zsolt vigyorogva lődözi a szarvasokat meg a fülemüléket, a Nap vidáman süt, és a hívek templomokba mennek. Így rohad szét minden orgonaszóra a tömjénfüstben, és immár eljutottam odáig is, hogy mindenki bekaphatja. Bálint György szerint ez a habitus nem újságírás, de ő nem ismerte Orbán Viktort, én viszont igen.

Olykor kiülök a városomban a kedvenc kávézóm teraszára. Oldalvást szökőkút zubog és surrog, de nem tudja ez sem elnyomni a szemben virító templom harangjának zúgását, amint invitálja a bárgyú népeket a talmi igére. Látni, ahogyan a fehér keresztények háza befalja és kiköpi a masszát, amely tagjai biztosan viselhetik a cserkészek büszke nevét. A legtöbbjük a kávézóból indul a tömjénszagú megpróbáltatásokra, vagy ide tér meg a bevetés után. Ha hosszan elücsörög az ember a teraszon, akkor képet kap a keresztény és fehér Magyarország hű oszlopairól, és elmegy a kedve még az élettől is. Viszont egyben hálát ad a jó édesanyjának, hogy gyerekkorában hihetetlen buzgalmával megutáltatta vele ezt az egész cirkuszt.

Keresztelkedés, elsőáldozás és bérmálás után, miséken eltöltött végtelen és iszonytató órák nyomán volt alkalmam kiábrándulni és megundorodni nem a hitből és hittől, hanem a vallásból és a magyar katolikus és mindenféle keresztényi egyházból, hogy áldom érte a gusztusomat és az eszemet. Ha dönteni kell, milyen mesével hazudom magamnak szebbé az elviselhetetlen világot, akkor Sziddharthát választom vezénylő csillagul, s tán ezért is fáj a kis roma buddhisták sorsa, akiket kitaszít a világ, és még nem olyan kérges a szívük, hogy mindezt sírás nélkül elviseljék. Később majd, ha életben hagyják őket, rájönnek maguk is arra, hogy így jártak jól, mert megmenekültek a mindent eluraló hazugságtól.

Ahogy a kávézóban elnézegetem az ostyára kiéhezett népeket, annyi erő még van bennem, hogy megkeressem a szívem mélyén eltemetett irgalmat, és a megvetés helyett elnéző sajnálattal lássam, mivé lesznek, akik a hitük felsőbbrendűségébe álcázzák gyávaságukat, mert saját erőből képtelenek szembenézni a halállal. Így és ezért emelnek dogmává babonaságokat, azt vélve, ha halkan suttogják, szakrális lesz, ha meg aranyba mártják, reszketve imádni való. A böjtjük valaha volt egészségügyi rítus szentté alélása, a cölibátus szimpla birtokféltés, és ilyen háttérrel dirigálnak az egészséges léleknek élettől idegen dolgokat, az egészet ájtatos maszlaggal öntve le, ezzel fedve el a gyűlöletet.

Tiszteletet követelnek a hitüknek, holott senki le sem szarná őket, ha nem akarnának erőszakkal téríteni, mintha csak ágyékkötős majom lenne a rajtuk kívül álló a dzsungel mélyén dobolva, és az ilyesmit előbb-utóbb megunja a józanabbja, akiből viszont kiközösített hitetlen lesz. Származására és hitére nézvést nem közibük való, mint ahogyan nem voltak azok a szigetszentmiklósi down szindrómás gyerekek, és nem is kerülhettek föl a tablóra sem a keresztényi szeretet nevében. Ha nem voltam kellően szofisztikált, akkor sem kérek elnézést a rasszista, homofób, nagyhangú keresztény kisebbségtől, akiket a szekularizációt feledve immár törvénnyel védenek, hogy mindenki rajtuk kívül másodrendű állampolgár legyen, holott nem erre szerződtek vele. Ha szerződtek valamire is egyáltalán a gyalázaton kívül. Köpni kell.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum