Lábhoz térdeplő bokor

Amikor én még kisúttörő voltam, a 498-as számú Petőfi Sándor Úttörőcsapat Mormota őrsének kajla tagja, minden év nyarán Felsőcsatárra mentünk táborozni nagyon. Minden nyüves évben ötödiktől nyolcadikig, és az ember nem is tudta akkor, milyen kivételezett sorsa van, amikor bejut a szögesdrótok mögé, a határzár túlsó oldalára, ahová akkoriban a madár sem nagyon járt. Ha meg igen, nagyon fontos elvtárs lehetett, hogy olyan közel mehetett a kapitalista ördöghöz annak veszélye nélkül, hogy eltévelyedjen az ő hitében, amely a dolgozó nép szolgálatához, és Kovács párttitkár elvtárshoz fűzte.

De Edit néni, az osztályfőnök és csapatvezető elintézte ezt is, így hát, a régi nyarakon, midőn bejutottunk a tiltott zónába, a határőrség teherautója elzötykölődtetett minket a domb tetejére két hét együttlétre, hogy megszeressük egymást, Edit nénit, meg az alattunk elterülő földet, amely mégis csak az úttörő hazája volt, ha a pereméről néztük is. És nem nógattak minket, hogy szeressed má’ nagyon, hanem csak nézte az ember a domb tetejéről az alatta elterülő vidéket, látta először a Föld görbületét a lankákban, és rájött, hogy ez kurvanagy, bizony, s jó volt, hogy ott, a domb tetején mégis csak otthon lehet rajta. Mindenkinek megvan a maga “Nem tudhatom”- ja ugyanis, illetve talán.

Simicskó István, levitézlett honvédő új monyolni valót kapott a gazdájától, ő lesz a hazafias nevelés megerősítésének felelőse, és hiábavaló lesz az élete. Ő szabta ezt a sorsot magának, nem én rontom meg, ugyanis felelőtlenül kijelentette: “Ebben a túlzott mértékben liberális elveket valló világban nagy erők ügyködnek azon, hogy ne a közösségeket, a nemzeti közösséget, a családokat és a nemzettudatot erősítsék. Ha csak egyetlen fiatal lelkét meg tudjuk érinteni, és át tudunk adni neki valamit abból a tapasztalatból, amivel rendelkezünk, akkor a mi nemzedékünk már nem élt hiába.”– Szomorú lesz a végén, mert ez így nem fog menni. Ha az ő, meg az Orbán tapasztalatait adja át a hamvas fiatalságnak, abból nem hazaszeretet lesz, hanem valami más.

Jófajta nacionalizmus és sovinizmus. Az ilyeneket bele lehet kalapálni a fogékony, gyurmaszerű lélekbe sípszóval és korbáccsal, a szeretet, amely valami különös, megfoghatatlan dolog, azonban egészen különös képződmény. Nem szokott menni parancsszóra, s főleg nem az a fajtája, amelyet a Horthy világba beleájult NER nem is ismer. Mert nem lábhoz térdeplő bokra van neki, hanem gőzök az agyában. Bocskaiban tutulás, Nagymagyarország térkép, Székely Himnusz meg nemzeti gyász-, összetartozás meg a kiskutya farka napok, nemzeti vértanúkkal Nagy Imre helyén, ellopott kokárda, úszkáltatott korona, uszító giccs tehát. Be lehet dresszírozni a kölket, hogy ilyenektől aléljon el miközben a talpai egymásra lépnek, de ilyenből szeretet nem születik, malomalja, fokos, viszont sokkal inkább.

Kurválkodnak ezek itt csak a hazával a rezegtetett hangjukon, a csattogó bokájukkal, és halovány fingjuk sincsen semmiről. Díszkardokat vesznek a nemzeti nagylét igazolására, államalapítóznak meg honfoglalóznak naponta a tévéjükben, és nem látják, hogy Arany csak csendben mosolyog rajtuk a tölgyek alól, J. A. könyököl és hallgat, Reviczky pedig pipázik Krúdy oldalán a mindent elöntő hangulatban, ami maga a világ. Elcseszik ezt is, elveszik ezt is, amit végül az ember, ha jól belegondol, nem is sajnál igazán. Mert mit lehet szeretni ezeknek az országán, a sírok közt halkan sírogató anyókán kívül? Ugyehogy nem sokat, de ez is valami, illetve tán ez a minden. Ilyeneket köll őrizgetni az embernek az ő lelkében, s midőn ezekről ábrándol, annyira magyar lesz bizonyosan, hogy olyat ezek a bohócok elképzelni sem tudnak.

Soha, mert más minőségű magyarság ez, nem az orbáni vásári kikiáltós és kannás. Igen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!