Tócsák és párolgások

Éppen akkor, amikor a második vihar lecsapott az utcára, a dörgés majdnem beszakította az ablakot, a villámok pedig olyan fényeket rajzoltak a szoba falára, mint huszadrangú horrorokban szokás, és a víz bokáig érve hömpölygött a flaszteren dinnyehéjat, használt kotont meg döglött verebeket sodorva magával, de föltűnt Noé bárkája is a sarkon, tehát formálódott egy jóképű apokalipszis, nos, a monitoron éppen akkor jelent meg a jövő.

Hogy mi vár rám, az vibrált rajta olyan mélységes melankóliába taszítva, amilyet csak a hozzám hasonló magányos mániákusok érhetnek meg, ahogyan csorog a házfalakon a mocskos eső. Egy homo, aki a politikából és a politikáért él, azt delirálta, hogy az elkövetkezendő négy évben Orbán Viktor Mihály a világgazdasági válság ellen fog küzdeni népe érdekében olyan vehemenciával, mint tette ezt hosszú időkig a migráncsokkal, amelynek már learatta a hasznát, így új tamtamot kell lelnie, és a válság lesz az.

Úgy vélte ez az ember, hogy most 2022-ig ezt fogjuk hallgatni, erről születnek kék plakátok, és erről konzultál majd a népekkel a vezér keblére ölelve mintegy őket, és éppen azért, hogy meglegyen az újabb négy éve neki, amelyben szórakozhatik az országgal, degenerált bárgyúságba taszítva a maradékot is. Hogy ez fog a csapból is folyni, ezt lengette be ez a politikás ember, és én hiszek neki, mert mért ne hinnék. Nem azért mert olyan okos lenne, hanem, mert minden szart el lehet már képzelni itt.

Dörrent még egyet búcsúzóul a mennybolt, és az eső, mintha mindegy volna, el is állt. Most, hogy megtudtam, mit óhajt kínálni nekem magyar hazám, el kellett dönteni, hogy akarom-e, meg, hogy érdemes-e, leginkább ezt. S mindezért nem a lelkem éjfeketeségébe kellett leszállnom, hiszen szünet nélkül abban leledzek, hanem ki kellett nézni a kerek világra, fölmérni mintegy, mivel óhajt ő csábítani, hogy maradjak még benne a csalfaságában.

A vihar elvonulván sarkig tártam az ablakot, és nem hűs fuvallatt akarta kivinni a szobából a cigaretta ingó füstjeit, hanem dögletes hőség esett be rajta olyan sűrű levegővel, amelyben vizisíztek a legyek meg a szúnyogok. Elmesélem hát, milyen az utca, ahol lakok. Most, a vízözön után annak összes mocska ott hömbölög a flaszteren megállva olyan pocsolyákban, amelyekre soha nem süt a Nap, és hetekig úgy maradnak.

Göcsörtös aszfalt az egész. Egy fa, egy bokor nincsen rajta, zöld csupán a flaszter repedésein keresztül levegőért könyörgő gazok formájában mutatkozik. Balra a szocreál lakótelep kontúrja lebeg, jobbra a piac mocskos otthona. Mindent az utolsó ötéves terv idején fabrikáltak ide, az aszfaltot még előtte, ezt talán az ávó fekete Pobjedái s tapodták, bennük a mára keresztény harcossá vált polgártársakkal. Még érezni a szagukat.

Nemzeti illatuk van, frissen töltött kolbász és futballabda elegye, tömjén, okádás meg gerozán. Harminc éve ugyanilyen kilátástalan volt ez a vidék, csak a beton vált repedezettebbé azóta, a házak omladozóssá, a benne lakók pedig roskatag, utalványért megvehető álomgyilkosokká. Semmi nem változott, telt az idő, és minden enyészett lassan, könyörtelenül, aztán ide jutottunk.

Másfajta jelszavak csattognak a fejünk felett, ennyit, és csak ennyit érünk, de még abban sem ringathatjuk magunkat, hogy majd. Bár, én majdnem beleestem ebbe a hibába, de pofán csapott a szomszéd. Nem szó szerint, csak az érdeklődésével, hogy ki az a hatvankét éves ember, akinek a halálhírét olvassa, és én rávágtam, hogy apám öccse lehet. De nem, szúrt belém a bizonyosság.

Úgy gondolkodok, mint a kisgyerek, és másik, tőlem távol lévő korosztályt temetek, csak aztán rájön az ember, hogy ez az én időm, nem az apámé, a kaszás tehát itt csapkod. Mert hát az unokatestvérem ez a halott, akivel annak idején, kölökkorunkban az erdőn kószáltunk szamócát szedve és békát gyilkolva szarvasbogár roppantása által, úgyhogy voltaképp én vagyok a hír az újságban, csak másik alakban.

Ilyes döbbenetekkel néztem ki a gőzölgő, párolgó pocsolyákra, amelyek közül több az első fagyokat is megvárja, hogy hanyattesés miatti rettegést okozzon, és abban az állandóságban, amit ezek jelentenek, benne volt minden, amit adott ez az ország annak a korosztálynak, amelyet most oly bőszen elkezdett elbocsátani, s amelynek tagja vagyok magam is.

Ha csalás nélkül és könnyedén nézünk körül, akkor semmit sem, csak az örökös majd ígéretét, a ha majd nagy leszel, megérted gyalázatát, s ím, nagy vagyok. Itt, annak az utcának a közepén, amelyre rá sem néznek, itt ülök töltelékként az összes lakókkal együtt, akiknek az a hivatása, hogy létezésükkel legitimálják az ilyen Orbánok, Gyurcsányok, Hornok és Antallok működését, akik magukra hagyták nem ezt az utcát, de a várost és az országot is.

Most meg hallgassam, hogy megint megmentenek? Ugyan mitől és ugyan minek? Mit szeressek én őbennük, és mit szeressek ebben az országban? Jó, hát szenvedni azt lehet benne, ami hasznos, mert fogékonnyá tesz a zenére, irodalomra, de zászlót lobogtatóan, ünneplősen, alélósan imádni ezt a masszát minek és miért? Ugyan már, legyünk felnőttek, és várjuk férfiasan a halált, meg úgyis jön a következő vihar.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum