Felkészül: Sziszüphosz

Tegnap mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére kinyitotta csipás-teknőc szemeit maga Rogán Antal is, és megszólalt. Politikai bolhacirkusznak titulálta a tüntetést, ami aktustól önkéntelenül nyílik ki a bicska a legjámborabb elsőáldozó kisleány zsebében is, de mit lehessen tenni. Köpni, valamint nyelni, ha erre képes még az ember, és már ez is valami.

Viszont ez következik most. Ám mielőtt ennek szépségeit egész alakos képen megörökítenénk, erről a bolhacirkuszról iderakom, hogy mi jutott az eszembe szinte abban a szentséges pillanatban, ahogyan ez elterjedt a nagyvilágban.

Az, hogy annak idején maga a nagy Vlad Tepes (Dracul fia) is játszott ilyet a börtönében, midőn csótányokat meg ilyesmiket húzgált karóba játszásilag ugyan, de véresen komolyan, ami azt jelzi, hogy nem volt százas a manus. Vagy érdekesség ez, vagy fortélyos utalás. Minden lehet.

Ez a Rogán mellesleg, amíg a jámbor magyarokat arról kellett meggyőzni, hogy csakafidesz, addig parkolópályán volt sok hasonszőrű takonnyal együtt, hogy ne zavarjon bele a révületbe. Illetve tán, ha esetleg kikapás van, akkor a népharag ne húzza fel őtet az első lámpavasra a többi férgekkel együtt. Most viszont, hogy Isten és a Sátán segedelmével a diadal teljes, kipottyant a zabszem a seggéből, és cukkolódik.

Mint ahogyan a másik, a harmadik, illetve hát, az összes, és egyre több. Mind számosabb agytörzsi véglénynek nyílik meg a pállott szája, egyre hangosabbak, egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek, egyre nagyképűbben, ami ellen voltaképp tehetetlen az ember, maximum a fogát csikorgatja szolidan.

Igaz a megállapítás tehát, hogy ez itt a „Ground zero”, de nevezhetjük akár felperzselt földnek is, egy dolog azonban biztos, hogy mindent újra kell kezdeni, aminek már nyolc éve is nekilátott az ember gyereke, de egészen más talapzatról.

Itt van mindjárt nekünk ez a tüntetés, amely a magyar polgártársakat már megint beletaszította abba a betegségbe, amelyből ezek szerint az istennek sem bírnak kimászni. Legyünk őszinték: már megint elkezdődött a hiszti, holott annak a kurva választásnak a teteme még ki sem hűlt, hogy ilyen bamba képpel tegyem érhetővé, mit is akarok mesélni, na.

Itt mindenki egyszerre akar mindent. Újraszámolást, új választást, forradalmat, meg a kiskutya redves farkát is, megtetézve a fintorokkal, hogy én ezzel nem forradalmárkodok, ő meg azzal. Ennek büdös a szája, annak meg nem volt gyerekszobája.

Olybá tűnik ez az egész, mint amikor a már elvesztett meccs hosszabbításában rohangászik a kikapni készülő csapat, hogy egy perc alatt majd megteszi, amire kilencven alatt nem volt képes. Ráadásul az egész stadion már őrjöng, és ünnepli az ellent. Az ilyenek nem szoktak sikerülni, és jó végük sincs soha. Pláne nem vagyunk CéRonaldók egyáltalán, hogy kapjunk egy kamu tizenegyest.

Tehát: ugyan már, királylány, nézzünk kicsit magunkba, s legfőképp higgadjunk má’ le. Kinek hiányzik az nyüves agyvérzés? Meg színi itt egymás vérét, amikor úgyis olyan kevés van abból a löttyből. Na, ugye, és köszönöm.

Tegyük szívünkre a kezünket, nézzünk bele a köldökünkbe, és valljuk be, új választás nem lesz, újraszámolás sem biztos, forradalom meg egyáltalán nem. Ezért, ha kérhetném, ne a jóravaló, hasonszőrű embertársunk torkát harapjuk át, hanem Orbánét. Ha ez meg nem megy, és nem megy, akkor tegyük kezeinket az otthonkánk zsebébe, és gondoljuk meg, mit tehetnénk a gonosz ellen igazából. Van rá négy évünk ugyanis.

Így kiindulásnak javasolnám tovább verni a tamtamot helikopterek, lámpák, disznótelepek és más hasonló ganajságok ügyében, amelyek bő egy héttel ezelőtt már iszkolásra késztették a patkányok egy részét. Van ebben potenciál, főleg, ha a vén Európa is bevonódik, és elzárja a Führer csapját, akkor úgyis magától zuhan darabjaira az egész kóceráj, meg a vezér is, persze.

Továbbá olyan babramunkát javasolnék, amit az elmúlt nyolc évben senki emberfia nem végzett el. Itt mindenki örökösen nagy dolgokról álmodozott, miközben az ország jó részének szellemi állapotja szépen elsüllyedt a középkorban. Arab számok, ilyenek. És tudjuk, hogy ők a bázis.

Ilyképp, ha négy év múlva netán még lesz választás, azért lehetne tenni, hogy egy felesért vagy marék krumpliért ne lehessen rávenni az embereket, hogy a zorbánra ikszeljenek. A falvakat köll járni, meg a külvárosokat, és nem a rezsim szidásával, hanem másfajta szépségek felmutatásával. Ilyenkor eszembe jut megint például Faludy György, aki a második világégés végeztével a Népszava segítségével pajták mélyén és boglyák oldalán mesélt versről, zenéről meg csillagokról a legyalult agyú népeknek.

Tudom, hogy ez romantikus ábránd, hogy ez így nem megy, de az egyetlen esély, hogy a hatalom ellenében öntudatra ébressze a népeket, aki ezt teheti. Más kiút nincsen.

Mondhatják, hogy könnyen pofázok az elefántcsont-barlangomból, és ez igaz is. Annyi mentségem van, könnyen lehet, én már meg sem érem a napsugarakat, csak gondolkoztam egyet, és erre jutottam. Hogy melózni kell hangyamód.

Ez a Sziszüphosz meg csak egy klafa szimbólum, nem is kéne törődni vele. Ő az, aki azért szívott, mert elpofázta, hogy a Zeusz félrekúrt, ezért az idők végezetéig görgetheti azt a nyüves követ. Valami ismeretlen ok miatt a kitartó munka jelképe ő, pedig csak a soha véget nem érő szívásé, ha belegondolunk.

Ne is foglalkozzanak vele.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum