Húgyszag

„..Kirúgták a pécsi városháza hetvenhárom éves biztonsági őrét, mert őt tartják felelősnek azért, hogy Kósa Lajos sofőrje meghúzta a szolgálati autó oldalát, miközben az újságírókat próbálta kikerülni múlt kedden. Molnár József elmondta: megkérték, hogy biztosítsa az épület előtti utat, hogy a városházára érkező Kósa autója elférjen. Negyed 12-ig várakozott kint, de szólította a szükség, így be kellett mennie. Mire visszaért, velük szemben egy furgonból rakodtak, közben pedig megérkezett a miniszter, akinek az autója a furgon miatt nem tudott ráfordulni a kapura, így történt, hogy a sofőr meghúzta a kocsi oldalát. Végül elhajtott, és másodjára tudott befordulni az átjáróba. A biztonsági őrt másnap felettese vonta kérdőre, hogyan történhetett meg mindez, két nap szabadság után pedig elbocsátották…”

Ebben a bájos történetben benne van édes hazánk amúgy is dicstelen történelme jelenlegi meglehetősen zaklatott és nagyon sötét szakaszának minden mocska, amit az sem enyhít, hogy Kósa a nagy nyilvánosság előtt kérte a polgármestert, ne rúgja ki a szerencsétlen alakot. Sőt, még súlyosbít is az ügyön, és még inkább belengi az ammónia szúrós illata az egészet, ami amúgy a légutakat különben meg tiszticcsa.

Milyen ország már az, amelyben a hetvenhárom éves polgárnak dolgoznia kell, hogy megéljen, ugye. Jobb helyeken a hetvenhárom évesek, ha bírják még magukat, társas repülőúton iramodnak Ibizára a lábukat lógatni, minálunk a Párt esze jár csupán oda szippantós kocsinak álcázva magát.

Más helyeken, amelyek nagy vezérünk fenyvesektől ölelt tudatában élnek, a hetvenhárom évesek bölcsen ülnek a hintaszékben, lábukon pléd, és körülzsongják őket az unokák meg a dédunokák, akik kacarászva hallgatják a szájából soha nem is volt régi idők történeteit.

De hagyjuk a cifra nyomort. Milyen ország az, ahol a miniszter behúzott farokkal menekül a népek és újságírók elől, mert a rendszer nem engedi meg neki, hogy lemondjon, holott azt kéne tennie, és akkor mindenki lenyugodna, nem kéne függönyök mögött bujkálni, egyebek.

Milyen ország az, amelyben a munkatárs, mivel el kellett mennie pisálni, röpül, mert miniszter elvtársnak kellemetlenségei támadtak, és nem volt minden flott és tökéletes a nagy menekülés közepette.

És akkor jön rá az ember, hogy itt mindenki fél mindenkitől, amely állapotot J. A. fortélyosnak nevezett, bennem viszont nincsen ilyen festői véna. Ezért csak kataton monotóniával sorolom fel, hogy a bácsi, akinek morcosnak kellett volna lennie a kapuban, mint deli biztonsági őr, fél a főnökétől, az fél a polgármestertől, aki retteg a helyi képviselőtől, az a frakcióvezetőjétől, az meg magától O. V.-től van beszarva.

Hogy a csúcsokon ücsörgő alak mitől retteg, az egyelőre bizonytalan, de ő is tennalédieben jár meg páncélingben, Shakespeare-es álmai vannak boszorkányokról, Putyinról, de legfőképpen attól, hogy porba hull. Nem a feje épp, hanem az elcseszett egója, hogy nem függ tőle a frakcióvezető, attól a képviselő, ettől a polgármester, és a sor végén pedig a bácsika. Tehát az egész nyüves ország.

A félelem O. V.-től indul el, és oda is tér vissza, ami elég áldatlan állapot. Olyan ez, mint az „Így jártam anyátokkal”-ban a degenerált Barney ordításlánca, amellyel azt vázolta, hogyan ér el az üvöltés Marshall főnökétől Lilly óvodásán át vissza a feladóhoz. Próbálkozott ordításpiramis elmélettel is, abba azonban belebukott. Magyarország azonban mégsem egy szitkom sorozat, bár egyre inkább úgy tűnik.

Mert gondoljunk csak bele, kirúgják a bácsit, voltaképp Orbán miatt, mert rosszkor mert pisálni. Ő lógó orral hazabaktat, és máris hozza neki a postás a Bözsi utalványt, hogy éhen ne dögöljön, és szavazzon ennek örömére arra, aki miatt második vénségére az utcára került.

Édes nem? Nem. És mondom, a hab a tortán, hogy ez a Kósa még pluszban nyilvánosan kérleli a polgármestert, hogy mégse rúgja ki ezt a szerencsétlent. Jónak akar látszani, mégis csak egy tetű, így akarja mutatni a szívét, ami nincsen neki. Csak arculat-karbantartást végez, de azt már cseszheti.

És még az is beszédes – hogy rúgjak bele még egyet miheztartás végett -, hogy polgármesternél lejjebb nem lát a lelkem, neki könyörög, és nem a biztonsági cég főnökének, aki kirúgta a bácsit. Ergo, nem tudja, hol él, másrészt úgy beleszokott a feudális hierarchiába, hogy képtelen kikecmeregni belőle. Hacsaknem váratlanul pisálnia kell a húgyszagú országban.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum