Tánc a hóban

Amit tegnap Lázár überminiszter a behavazott úton, a kamerák kereszttüzében összedelirált az utókor számára, abban benne volt a rezsim minden romlottsága, összes kicsinyes röhejessége és agresszivitása hóttbunkósággal elegyest. Mert ezek ilyenek.

Elkerülőt adott át gyorsan-gyorsan a hózivatarban, még hamar a választások előtt. Az sem látszott a fehér lepel alatt, hogy készen van vagy nincs, de ez nem is annyira lényeges minálunk. Csak a cirkusz, amikor az Unió pénzével lehet kurválkodni, hogy ezt azért megkapjátok még tőlem, erre költöttem a kastély maradékát, örüljetek, mert én vagyok a mindenható apátok, és adok nektek cukorkát.

De mégsem erről akarok igazán mesélni, hanem, hogy gyógyszertárban voltam, mert tele volt a tököm a permanens fájdalommal, ami ellep a fülem csücskétől a lábam bütykéig, hogy onnan hozok valami enyhületes kemikáliát.

A műintézményben előttem nyüszögött egy szerencsétlen nő, és föltette a félénk kérdést a patikáriusnak, hogy van-e valami szer, ami gyorsan és olcsón elmúlasztja a megfázását. Ajánlgatott neki a néni ilyet is, olyat is végtelen türelemmel, de az összes meghaladta a pénztárcája lehetőségeit.

Kisomfordált hát taknyosan, bele a márciusi télbe. Ott, Hódmezővásárhely határában talán épp ebben a pillanatban indult el a mennyek felé ez a Lázár az útjával, miközben tucatnyian filmezték a jól táplált orrát, hogy hírét vigyék a bamba nép számára a NER dicsőségeit.

És talán éppen akkor, abban a pillanatban fagyott meg az idei közel kétszázból egy honfitársunk, aki ezen a télen nem bírta tovább Orbán kegyetlen uralmát a havi negyvenhétezrével, ott maradva az út szélén és annyit is érve, hogy kerek legyen a történet. Az ő Istenük pedig bambán bámul, és nem érti, mi történik itt.

Ilyen gyógyszerre már nem futja és halálra fagyó népek azonban nem érik el a nagyságos média ingerküszöbét, maximum statisztika formájában. Mert tiltják nekik, vagy, mert nincsen érzékük a valódi élethez, amely a mai kurvaországban másról sem szól, mint perverz és töketlen pártokról, akiknek a nyomora megüli az egész szarhalmot, és ezek miatt nem nyílik már az ibolya sem.

A kamerás emberek mindegyike boldog volt ott, a behavazott, ropogós úton, mert vihette a főnökének a szenzációt, hogy ez a Lázár a helyi földesúr minden dölyfével megfenyegette Márki-Zayt, hogy „a legtöbb, amit a város elérhet, ha háborúzni akar a kormánnyal, hogy elveszít egy régi barátot, egy régi szövetségest, és hiba volna a polgármesternek beszállnia az országos politikába, mert a városnak fejlődésre volna szüksége”.

Lázár kőbunkó, ez nem újdonság, ezt már az óvodás is tudja. Ám nem kéne hozzá alacsonyodnia legalább azoknak az újságíróknak, akiknek nem erre van napiparancsuk a pártközpontból. De az összes rohant haza a rovatvezetőjéhez meg a főszerkesztőjéhez a breaking news-szal, ami hozza a kattintást, hogy Lázár megfenyegette ezt a Márki-Zayt.

Lófaszt mama, hogy finom legyek. Nem a friss és ropogós polgármestert fenyegette meg, hanem a népeket, akik megválasztották őt, illetve az egész várost a benne élő gyógyszer nélküli taknyosokkal és a megfagyni készülődő polgártársakkal.

Ahogyan a főnöke meg mindenkit, aki rajta kívül áll, és akkor a zsurnaliszták ott táncolnak a hóban Lázár mellett, hogy mit mondott, mit mondott? Mintha köcsög celeb lenne. Ki nem szarja le magunk közt szólván. És ugyane napon az volt a másik szenzáció, hogy egy másik slapaj öt percig loholt a Kósa után, az meg menekült.

Az ellenzékinek mondott média pedig hátradőlt, hogy ez is megvolt, ez is megkapta a magáét, holott arról sem kellene tudni, hogy egy ilyen félkegyelmű figura egyáltalán a világon van. Lehet húzni a strigulát a napi forradalmi cselekedetről. Most mit mondjak?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!