Van nekünk ez a népi bölcsességünk. Nem bő gatyás és fokosos meg karikás ustoros ugyan, de mégis összefoglal egy, a világ lényeges eleméről való fontos tudnivalót, mégpedig így: „Mi a különbség a patkány és a mókus között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója”.
Hát nem ez jutott az eszembe, midőn Nógrádi György örökös biztonságpolitikai szagértő és fideszbérenc legújabb ámokfutásáról olvastam? Dehogynem, és én kérek elnézést a kedves kis rágcsálóktól, hogy egy lapra kerültek ezzel a holdvilágképű és legalja emberszerű organizmussal.
Ezúttal nem a beltenyészeti televízióban, hanem egy pestszenterzsébeti fidesz-szeánszon bukott ki belőle a cro magnoni, de ezt is cseszhetem, tőle is bocsánatot kell kérnem. De legyen elég annyi, hogy elővette a két éves agymacskáját újra, hogy keresztényi hangulatba ringassa az esernyős-savas polgártársakat, és tűzparancsról ábrándolt.
Egészen pontosan 2016-ban azt mondta: „A tűzparancs lenne a megoldás a menekültválságra. De aki ezt először kimondja, azt a liberális média szétszedi.” Most ezt a reneszánsz megoldást újra leföstötte a híveknek, mondván megint, hogy a tűzparancs kiadásától az borzasztja el őket – így, többes szám harmadikban nyílt meg -, hogy akkor nekik fog menni a sajtó. Amúgy rendben lévő a félhomályban kitaposni felebarátunk beleit.
Aztán, hogy így elültette a szeretet kis magvait a gyűlölet burjánzó táptalajára – ez is milyen kép má’ megin’ -, azzal búcsúzott a nagyérdeműtől, akárha Móka Miki, hogy eljön még hozzájuk, elhozza nekik a nyomdaszagú könyvét is, sőt, beígérte, hogy a gyöngyöző nunájú amazonok akkor majd szelfizhetnek is vele. Aztán hazamentek a legények.
Ez az egész ganyé elgondolkodtatott engemet, hogy hol is élek. Első nekifutásra felrémlett bennem ezeknek a sajtóval való meglehetősen ambivalens viszonya, hogy az a része, amelyik mókusként ábrázolja őket, mert az övék, az überfasza, bár írni azokban nem igazán tudnak. Mégis kedves a szívüknek mindahány párt-kézikönyv.
Ellenben az a szelete, amely megmutatja, hogy ezek valójában patkányok, azzal meg csak a baj van. Hogy nem győznek tutulni, reagálni, cáfolni, mert minden, ami a Habony-Mészáros hatáskörén túl leledzik, az csak báncsa a Viktorot. És nem a szórványszerű belhoni partizánokra gondolok most épp, hanem amelyek a vasfüggönyön kívülről mutatják meg az itteni barbie-világot.
Ilyen The Times és New York Times, meg Washington Post, vagy FAZ, de még sorolhatnám a végtelenségig, ki mindenki cimborál az ördöggel, mert nem érti az illiberalizmus és az unortodoxia világmegváltó erejét. Persze ezek mind Soros kottájából játszanak, sőt, mindegyiknek a Gyurcsány a főszerkesztője.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Guardian kekeckedő tollforgatóját majdhogynem pofán nem vágják egy sajtótájékoztató keretében, ugyanis elkövették azt a hibát, hogy engedték kérdezni, mert megfeledkeztek arról, hogy kitiltsák, hallatlan.
A másik vetülete ennek a Nógrádi-habitusnak a vér íze lenne. Nem Ady módján, mint ismerhetjük, hogy „Nekem mindegy, az én fülemnek, hogy kéj liheg vagy kín hörög, vér csurran vagy arany csörög…”, hanem az egyszerű savas ember, meg az esernyővel kardozó nyugdíjasok zsigerekből eredő óhajtásaképp, hogy nem ártana, ha fröcsögne.
Ez ilyen keresztényi habitus, amely mélyen gyökerezik a nemzeti lélekben. Meg a viszkető tenyér, ilyenek. Hogy ütne az a jámbor lélek, meg rugdosódna, mint a mélymagyar Petra asszony, csak visszatartja, hogy még meglátják, meg, hogy mi lesz, ha megírják. Hogy elolvad az a kurva demokrata máz.
Pedig őszinte igény lenne a lövöldözésre a határon, főleg majd, ha a stopsorost is elfogadják, és maga a vezér dönti el azt is, hogy belülről ki mehet a közelébe, meg ki nem. S ha az a nyüves civil nem ért a szép szóból, nem fizette be a határvédelmi illetéket, meg még élni is mer, kaphat egy kósza sorozatot a fejébe.
Itt tartunk polgártársak, pedig voltaképp a kampány még el sem kezdődött igazán. Most lusta vagyok kiszámolni a nudli ujjaimon, hány hét még a világ, de nem túl sok. Viszont azt nagy örömmel venném, ha ennek a Nógrádinak már nem nyílna módja szelfizgetni a rajongó hölgyekkel, mert nem lenne, aki erre megbízást adna neki, ha tetszenek érteni, mi lenne az én szívem kósza vágya.
Viszont éppen ezzel nem sokat szokott törődni az a kajla Isten.
Vélemény, hozzászólás?