Lesz még rosszabb

Bármennyire lehangoló ezt így belátni, de az a ganyé, amelyben most szügyig ücsörgünk, még nem a legalja. Lesz még rosszabb. Mégis, azt sem árt tudni azért, hogy mindaz, ami velünk megtörtént és történni fog, nem lehetett másként, bár ez csekély vigasz a bajokra. Mert determinisztikus világban élünk, és állítólag a teremtő adott nekünk ugyan szabad akaratot is, de semmire sem mentünk vele. Az mit sem ér ugyanis, ha lepattan a falról.

Sőt, ha alaposabban forgatjuk, belátható, hogy Orbán is szükségszerű termék, akit egyéni ösztönei, az imperialista pszichológia, valamint megalázott és megszomorított nemzetének történelme állított elő. Ez hozta el felemelkedését, és ez okozza majd bukását is, de addig sokat fog szenvedni, és még többet mi, a lenézett és eszköznek használt massza. És nemcsak az ellene lázadók, hanem a birkái is, csak ezt ők még nem tudják. Következésképp nekik lesz rosszabb, nagyobb baj viszont, ha azt is belátjuk, hogy ettől viszont nekünk nem lesz jobb.

Ez csak profán ténymegállapítás, hogy ők fognak pofára esni és nem a magunkfajta homelesszek, amikor a vezér orra bukik, és a faragott kép porba hull, de addig munka van. Mindenekelőtt a túlélésé. A legfőbb lenne viszont, hogy ezen a tavaszon, amikor minden jel szerint az utolsó alkalom mutatkozik arra, hogy a szavazófülke magányában lehet leváltani, és nem csúzlival meg bugylibicskával kell elkergetni a zsarnokot, erre megtegyük a kísérletet. Sajna, egyelőre úgy tűnik, nem fog menni. Pedig lenne mód rá, ha valahogyan föl lehetne ébreszteni az évszázados szalonnazabáló bárgyúságból a népeket.

Viszont azért nem árt fölkészülni arra, ami jön vagy jöhet, amihez a kulcs, ha megnézzük, hogyan jutottunk ide, a trágya közepébe Európa közepén. Az utolsó ihletett pillanat ebben az elátkozott országban a farzsebes-fésűs németek kiengedése és a vasfüggöny szimbolikus átvágása volt, minden, ami utána következett, egy-egy grádics addig a gyalázatig, ami harminc év alatt létrejött, és képtelenség szabadulni tőle már. Az ősbűn megtörtént, amikor a narcisztikus fiatalembert, akinek mása sem volt, csak az egója, tűzközelbe engedték.

A szaroscsizmás suttyó labdarúgni akart, ez tehetség híján nem ment. És számunkra rosszkor volt rossz helyen, hogy ezzel a kvalitással a világmegváltás elcseszett idejében a politikába kavarodott, ugyancsak hasonló tálentummal. Viszont egy bulldog elhivatottságával, és már az indulásnál bevallott céllal, hogy a Kádár-rendszerrel nem az a baj, amilyen, hanem, hogy nem ő ül a közepén. Harminc évnyi rombolás után elérte, hogy az álom valóra váljon, és most ugyanott tartunk, mint amikor elindult, azzal a különbséggel, hogy ő nem fog jószántából félreállni, és ennek az oka a szerzés.

A javak olyan habzsolása, amit az elcseszett gyerekkor magyaráz az indulásnál, ha fölmentést nem is ad. És azt kell belátnunk, ahogyan ez elhatalmasodott rajta, azóta egyenesen járja a diktátorok és diktatúrák jól kikövezett egyed-, és törzsfejlődését, és innentől minden determinált, mert már rég átlépett a Rubikonon. Nem a pénz elvesztése a tét, hanem az élete, mert tisztán látszik, hogy porba hullása után a börtönt nem kerülheti el. Az egész országot úgy behálózta a bűn, amit már nem lehet eltüntetni egy hosszú bájtok éjszakájával, mindent nem lehet ledarálni ugyanis. Egy élő bizonyíték az egész tetves hon a macskaköveivel meg a stadionjaival együtt.

Nem veszíthet tehát, már csak és csupán ezért sem. Ha mégis megtörténne, nem adná át a hatalmat, és képes lenne polgárháborúba lökni az országot. Ha győz, ami viszont egyre biztosabb, akkor szintén a diktatúrák önfejlődésének megfelelően egyre vadabb lesz, ahogyan mind többet veszíthet. Ebből visszaút nincsen, és én kérek elnézést, hogy ilyen kilátásokkal szórakoztatom a nagyérdeműt ahelyett, hogy barbie-rózsaszínbe andalítanám, de ez van, polgártársak. Egyébként ezt is a Gyurcsány cseszte el, amikor 2006-ban nem záratta rács mögé a demokratikus államrend megdöntésének kísérlete vádjával, ami máig megáll amúgy.

Viszont most már cseszhetjük. Mert a demokratikus államrendet ugyanúgy megdöntötte, csak az eltelt nyolc évben nem kellett elővennie a tankját, amit alkalom adtán, ha az irhája úgy kívánja, viszont megint kihoz a garázsból, csak most már nem a csürhe, hanem a TEK segedelmével. Én nagyon sajnálom, hogy ilyenekkel kellett előállnom, csak rohadt hosszú volt az éjszaka, és járt a szutykos agyam. Mindemellett, ha valakinek van valami épkézláb ötlete, hogyan lehet ebből az egészből ép ésszel és ép bőrrel kikecmeregni, akkor azt kitörő örömmel fogadom. Ennyit ígérhetek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum