Vajonnyilatkozat

Ott ült a konyhaasztalnál Orál Vigyor, a Fületeket Is Dafke Ellopom Szutykok párt mindörökké elnöke. A lebukó Nap csalfa fénye rávetítette stadionja árnyékát a járólapra, a madarak fütyörésztek, és a budi sem volt túl szagos. Minden adott volt az idillhez, Vigyor tokája mégis remegett, szája szélét nyalogatta és rágta a tintaceruzáját.

Véreres szemeit egy papírra meresztette, amelyre girbegurba betűkkel ezt írta órákkal ezelőtt: „…Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem…” Itt viszont elakadt, amikor kopogásra riadt, ólommellényéhez kapott ijedten, de csak Takony Álság lépett be, a mindenes, akit mindenki ismert, de senki sem tudott róla semmit.

Orrából fehéres lé szivárgott, de nem takony volt, bár úgy szítta vissza, mintha az lenne, és olyan üveges volt a szeme, mint a helyi juhásznak az osztrák nyugdíjassal való randija után.

– Mit dolgozol, édes gazdám? – Tette fel a kérdést, és leffentett egyet a nyelvével.

– Töltögetem, ezt a nyilatkozatot, azt kell benne elhazudnom, hogy vajon mim van, ilyen szar vajonyilatkozatot akarnak má’megin’, de csak idáig jutottam – Ezzel Takony elé fordította a papírt, aki erősen nézte, mozogtak az ajkai, ahogyan betűzte a kaparást, majd földerült a képe.

– Tökkéletes, tökkéletes – így jött ki belőle az újabb lefety -, nem gondoltál ezzel a vénával verseskötetre?

– Gondolt a rosseb, ezt nem én, hanem a nagy költő írta, azt hiszem a Bayer, de nem ez a baj. Mondani kéne valamit a földekről, szőlőkről, kastélyokról, bankbetétekről, bár ezek a komondor nevén vannak, a számlakivonatok meg a hátizsákban, de mit lehessen tudni. Most is utánam jött Bécsbe pár firkász, de nem volt ott az én jó bajuszosom, hogy kitiltsa őket, és minden hülyeséget kérdezgettek. Majd a kamarával lerendezem a szemeteket, de ezt most ki kell tölteni.

– Van valami a neveden, én jótevőm? – szipogta a fehér anyagot az orrában Takony.

– A rossebeket. Minden a Hétsávos Kőris nevén fut, nekem még autóm sincs, se pénzem, semmim, csak ennek a konyhának a fele. Bécsbe is vonattal kellet utaznom, legalább látta a sok ökör, hogy csak értük élek ilyen nincstelenül is, de nem akarják elhinni, hogy koldus vagyok.

– Már ne haragudj, én jótevőm, de ha az öltönyödre néznek, azt hiszik, hogy a sarki kukából pecáztad ki. Ezekkel a báva hülyékkel, akik a kezedet csókolgatják, nincs is baj, de azért idegenbe ilyenben menni nem zsenánt kicsit? – ilyeneket mondott nagy merészen Takony, mert nem gondolta végig, mi történt Sinista Kanossal, amikor kinyílt neki a csipája.

– A hanyatló Nyugatnak tök mindegy – erősködött Vigyor -, egyelőre azt is elnéznék, ha ágyékkötőben mennék oda, a töketlenek, Keletre meg ez is jó. De hagyj most a divattal, azt mondd meg, mi legyen ezzel a vajonnyilatkozattal.

– Így jó, ahogyan van.

– Ez az egy mondat?

– Ez. Tömör, velős, költői, érezni rajta a lelked lüktetését. Meg, én jótevőm – így dörgölőzött Takony – hát nem bekaphatja amúgy is az összes liberálkomcsi köcsög?

– Végül is, ahogy mondod, kedves Álság, ahogy mondod. Mind bekaphatja. Sorosista féreg az összes, meg a nyolcmillió retyerutyájuk, az is. – ezzel tett pontot a dilemmára Vigyor – Kérsz egy kis házi főzésű kisüstit kolbásszal?

– Nem, én jótevőm – mondta Álság, Vigyor pedig nyakába kötötte a partedlit, ki tudja miért?