Magyarország, végállomás

Ott álltak, ácsorogtak a ködökben, szúró napsütésben, esőzuhogásban a bozontos ég alatt, tikkadt szöcskenyájak peremén a jó nyugodtszenterzsébetiek, és várták a buszt. Mindig csak várták, nézve a messzeséget, falujuk oldalát, így merevedtek bele az időbe az árok peremén, és az egyik helyi Estragon fölsóhajtott az ő szívéből: ”Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas.”

És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat.

Ne ítélj el én nyájasom, nem vihogok, hanem bőgök, mint a bérmakeresztapám malaca. Az úgy volt, hogy taknyos orrú hülyegyerekként nekem nem a KLIK, hanem ó celebrált disznóölést, s amikor szegény pára már csak rángatózott, és alig is volt hangja, akkor megadta a kegyelemdöfést a kölöknek, tehát nekem, hogy aszongya, most sír a legjobban. És akkor csak néztem, ahogyan távozik belőle a lélek.

Akkor erősen el kellett gondolkoznom élet és halál dolgairól, most pedig formát mutat nekem az a malac, hogyan lehet bensőleg zokogni mintegy, amikor érezzük, hogy sírni volna jó, ilyen melankolikus, falvédős műdalok stílusában miközben rí a hármónika. Mert ebben a kilátóval terhes buszmegállóban benne van az egész ország. Sőt, ez maga az ország.

A működésképtelenség mutatója, hogy, mintha a sivatagban szomjúságtól haldoklónak adnánk egy tábla csokit, kinyúlva a medence hűvöséből. Olyan ez. S miközben a faluban minden bizonnyal szól a zene a gyönyörűségtől, hogy tető alól lehet elmélkedni, jön az a rohadt busz vagy sem, de mindenközben a jó falusiak feje fölött ott a torony, a tető ára mintegy, amitől minden traktorista, jegyző és tanító egy abszurd darab szereplője lesz.

S miközben örülnek a várónak és a váróban, annak oldaláról csorog a vöröslő fájdalom, és úgy lesz nem térkép a táj, mintha Svejk mesélné a kocsma gőzeiben az okkultista szakácsnak, hogy anabázisa közben milyen különös helyre tévedt. Röhögnének nagyon, míg a fejük felett röpködnének a srapnelek, a nyugodtszenterzsébetiek pedig látnák, hogy a busz nem jön, mert elbaltázták a jogaikat.

Remélem érthető, hogy mi fáj nekem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum