Szabad a tánc

Amikor az oroszok vagy a szövetségesek fölszabadítottak egy-egy haláltábort ’45-ben, adtak pár órát a még életben lévő foglyoknak, hogy azt csinálnak kínzóikkal-őrzőikkel, amit csak akarnak. Egy sem maradt életben közülük, és akadt olyan fogoly-túlélő, aki azt mondta, ezért az egyért volt érdemes kibírni a szenvedéseket. Nem voltak rózsaszínű ábrándjai az otthonról meg kedvesről, csakis a husángról, amivel agyon lehet verni a nácit.

Csak az ember képes arra, hogy egyrészt milliókat öljön meg szögesdrótok között, másrészt pedig, ha fordul a kocka, az első gondolata az legyen, hogy kínzójának hogyan verheti szét a fejét, hogy fröcsögjön az agya veleje. Erre a sötét ösztönre bazírozik a mi drága Viktorunk a második világégés után hetven évvel, és úgy tűnik, aljadék terve működik is. Fölmentés ez ügyben nem létezik, hiszen még az oroszlán is van annyira emberséges, bármennyire fura is ez így, hogy előbb gondosan megfojtja az áldozatát, csak aztán kezdi zabálni.

A hiéna az, aki, miközben a gnú kerek szemmel gyönyörködik az afrikai naplementében, de már a fél combját meg a püspökfalatját behalózta a delikvensnek, azaz, elevenen falja fel. Ez gusztus és habitus dolga, viszont bánatosan fedezem fel, hogy fajunk, és különösen a pöttyös seggű magyar változata ilyen hiénás Ez a defekt nem a génekben rejlik, hanem sajátos történelmünkben, amelynek kereke most épp fordult egyet, és valahol a múlt század negyvenes éveinek elején jár. A szögesdróttal beszegett vad, tölgykerítés barakk még lebeg.

Sípolni, fütyölni minálunk mostanában nem egy életbiztosítás. 2016. október 23-án, a Kossuth téren sem volt az, ahol feldühödött, nyugdíjas hiénák találták meg a gyakni való gnúikat. Senki sem állította meg őket, mint ahogyan most Tusványoson sem, ahol tudjuk, mi történt. Pedig ott volt a TEK, és csak lesett, amit így indokolt: A rendezvényen kizárólag a miniszterelnök személyvédelmét érintően láttak el feladatot, a vonatkozó jogszabályok szerint ugyanis a miniszterelnök védelme a külföldi utazásaira is kiterjed, melynek kizárólagos célja a védett személy közvetlen fizikai védelme, életének és testi épségének megóvása, vagyis a rendezvényen a TEK amúgy biztonsági feladatokat nem látott el.

Mindebből az következik, ha a drágalátos TEK orra előtt koncolják fel a nőt, akkor jámboran nézi a horrort, mert őt a nagyseggű bohóc védelmére szerződtették, és miden más le van szarva. Érdekes ez, főleg azóta, amióta Orbán Viktor tenyere viszket. Ez ilyen fordított haláltábori felállás, amelyben a rend őrzésére szakosodott polgártársak jóindulatúan elfordítják a fejüket, amikor a NER harcosai igazságot szolgáltatnak. A Harmadik Birodalomban is társadalmi munkában tett rendet az SA, a hatóságok pedig fütyörészve lesték a kék eget.

Itt, minálunk ez annyival delikátabb, hogy rendőrök vernek biztonsági embereket is, mint a Balaton Soundon. Egy civil ruhás rendőrkapitány, mert az őr nem engedte be, mellbevágta őt, a kollégája megszorongatta a nyakát, és bájosan kilátásba helyezte, hogy le fogja tartóztatni. Bunkó rendőrök mindig voltak, mindig is lesznek, Magyarhonban viszont az a klafa, hogy miközben a pogromot bambán lesik, mert nem arra szerződtek, hogy rend legyen, vélt sérelmek nyomán maguk is vadbarommá válnak. Úgyhogy teljes a káosz, szabad a tánc, meg a csók. Végül is, a zavarosban tényleg könnyű halászni, csakhogy a szép jóság meg a szelíd értelem hová költözött, na, azt én nem tudom.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum