A ’zember, midőn kiterítve fekszik Reviczky módján, békén, és, mert nem ügyel kellőképpen, belekavarodik a tévézésbe. A barma. Nyomkolódik az irányítón, mint akárha vakegér, és tébolygásai közepette megérkezik egy röpke pillanatra a Dunához, mint csatorna, amely a keményen dolgozó kisember szórakoztatására szolgál, és, aztán csodát lát, nem is akármilyet. A kisember, aki soha a francos életben el nem tud menni nyaralni, most a csatorna révén és módján a világ összes csodáját a képibe kapja, csak úgy cuffan. (puffan, ömlik, toccsan, megazisten) Képzeld el, drága olvasó, hogy van egy bazi nagy móló, rámpa, vagy mittudomén, amely stúdióként fungál, és a kamera a partról veszi a bulit. A kép előterében ott ücsörög egy kádári strandlabda piros fehér kékben, aztán a műsor vezetői, meg valami vendég, aki a hóttszuper épp, és a végiben az idillnek, a móló végén egy csökött pálmafa. Meg a túlbéli partok. Az volt az összes Magyarország, ami van minekünk. Mind az egész, a teljes reménytelenségével. Itt, az elején a lufi, a hetvenes évek szimbólumával, a háttérben meg a hazugság omló álmai, hogy jobban teljesít. 
Én is formában vagyok, a térdem újra bedurrant, ami azzal jár, hogy pisálni is csak sziszegve bicegek. Ilyenkor a Józsi szomszéd – aki egy NER-es barom – gondoskodik arról, hogy életben maradjak még valami ideig. Nehéz vele, de nincs más, és ő az is, aki a híreket hozza a maga módján a világról. Általában fújtatva érkezik, valamint káromkodva, ez a természete neki. Ő azt a világot sírja vissza, amit a strandlabda mutat neki, és nem hiszi el nekem, hogy a pálmafa a háttérben káprázat csupán. Át vagyunk verve, azt hiszem. Józsi, amikor elindul a boltba, hogy engemet életben tartson, rendszerint találkozik az utcában józsiféle nénikkel, és rendszerint nagyon örülnek egymásnak. Mindezek a boldogságok nagy zajjal járnak. Nem mint a világvége, hanem fröccsös férfi (oder) női hang a flaszter végtelen sivatagában. És az is meghökkentő voltaképp, hogy általában falka lesz belőlük, és együtt okádják a világ ostobaságát. Ilyenek zajlanak az utcámban, és mégis, amikor Józsi visszatér a pincém hűvösébe, már teljesen más eszméket vall, mintha Voltaire lenne a lehető legjobbakkal. Nézem a szemeit, és meglátom a pálmát a háttérben, holott, mily káprázatos, itt csücsül a labda a szemünk előtt.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása