Bluesról és csasztuskáról

Különös dolog ez az élet, amely pénteken összesűrűsödött, mint az elcseszett rántás a kelkáposztában, hogy alig is lehet kibogozni belőle, mi is van momentán és éppen itt minálunk, bár gondolkodni rajta kár is, lótrágya, összefoglaló néven. Kószáltam itt, a szájber univerzumban, és Soros György már megint úgy intézte, hogy neki legyen jó. Megfoghatatlan hatalmával, aminek végét és kiterjedését még csak nem is sejthetjük, mi földiek, Orbán pasa meg pláne nem, elébem toszott egy videót, amelyen Obama patásördög, exelnök BB Kinggel, Mick Jagerrel és még sokan másokkal nótázza, hogy sweet home Chicago. Olyan kurva jó hangulata volt az egésznek.

Igaz, a végin föltűnik az alkotó, szerényen meghúzva magát, hogy White House, ami azt mutatja, hogy kampányvideó ez az egész, aztán mégsem szaros gumicsizmával mutatják az első embert, mint ahogyan a miénket szokták hóvihar múltával, jobb esetben pörküttzabálást vagy karácsonyfadísz mögüli kukkolást bevetve, gülü szemekkel. Ez az egész azért hagyott bennem mégis nyomot, mert éppen ekkor értékelte az évet a mi emberünk, és tán ugyanebben a pillanatban fejeltek le egy embert, mert aláírást gyűjtött az olimpia ellen, hogy húsz év múlva ne a küszöböt rágicsálja a magyar közmunkás, piros pöttyel a seggén, viszont erősen bízva a szebb jövőben, ahogyan a szovjet filmek elején fordul be az életünkbe a szoborpáros, akiknek szintén nagyon jól megy a sora.

Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Valentin nap alkalmából szoláriumozásra buzdítanak minket a facebook-on, akkor már tényleg semmi nem hiányzik a boldogsághoz, itt vagyunk a tökéletesség állapotában, csak még meg kell keresni a sarokban. A totál haligaliról viszont én már nem szólanék, megtette ezt minden tollforgató, akiknek innen gratulálok, hogy a semmiről is sikerült olvasható tartalmat előállítani. Meghagyom ezt Antoine Roquentin bácsinak, aki ettől szenved Sartre-nál, mert a hülye nője bele van veszve a kivételes helyzetekbe és a tökéletes pillanatokba, olvassunk tehát Undort, jó dolog az. Viszont a történések ilyen együttállása beszédes nekem – aki nem vagyok mérvadó -, mert Orbán olyan országot értékelt, ahol az ellenfelet lefejelik. Ilyet csinált belőle történelmi léptékkel másodpercek alatt.

Neves elődje is azt mondta 1933-ban, hogy nem fognak ráismerni az országra működése nyomán, és ’45-re így is lett, romokban hevert az egész. Ő sem szerette a Berlinben dívó szabadosságot, a rontó zenéket meg a többit, nem is volt pár év múltán semmi sem, egy ütemre mozduló nép a stadionok tornaünnepélyein igen, azok a szerencsétlenek is egymás talpait tapodták. A blues az nem illik bele a rendbe, van benne elfojtott szabadságvágy, ahogy a méla négerek megéneklik az életet, s holott kötött ritmusa van, de soha nem lehet tudni, hogy mikor szalad meg a zenész keze a húrokon, ami ki tudja, hová vezethet. Minekünk ma csasztuska dukál, de nem az eredeti fajta, amely gunyoros hangvételű rövid, lírai dal, hanem inkább a Majakovszkij féle agitációs rigmus.

Bármennyire is nehezen elképzelhető, én ott fönt a mámai Magyarországról adtam számot, bemutatva azt, hogy miképp óhajtja kalodába zárni a gondolatot a regnáló Orbán, akit egy hajdanvolt munkatársam, aki egyébként televízió igazgató volt, azért imádott, és lett nedves az alsóneműje, mert, hogy olyan okos. Mondá ő, és nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről, viszont ezt megteszi helyettem maga a virágszál. Józsi a kocsmából nem volt bőbeszédű, és „ez egy barom” tőmondattal hirdette ki az ítéletet, ami már egy szint, viszont attól még itt marad a nyakunkon. Receptet a kelés eltávolítására én adni nem tudok, mondjuk, azt javasolhatnám a nyugdíjas otthonok kultúrosainak, hogy ápoltjaikkal hallgattassanak Muddy Waterst, végszükség esetén Eminemet, ezek fölkavarják a possadt vért, és még a járókeretet is odahagyják tőle.Így indulnak a tavaszok.