Egy taxis nem tudta a választ arra a millió forintos kérdésre, amelyet a miniszterelnök veje tett fel neki, miszerint: „Tudod, ki vagyok én?” A taxis nem kapott még csak hangszórót sem, ellenben kirúgta az autóból a kiskakast.
Éjfélre járt az idő, és a vej az egyik kocsmából igyekezett a másikba. A megállással akadtak problémák, amelyek bőséges nyálú káromkodások után torkollottak a sofőr és utasa közti látványos szakításba.
Nem szép dolog az ilyen, amikor Récsöl alig vitte haza a gőgicsélő kisdedet, és az apa ahelyett, hogy élete párja mellett lett volna, és segítette volna b. nejét a gyermekgondozás e korai és zűrös stádiumában, lumpolni indult.
Csodálkozunk ezen? Egyáltalán nem lepődünk meg, ezt már akkor tudni lehetett, amikor Tiborcz úr apósával a tornácon demizsonból töltögette a kisüstit. Ilyet csak igaz magyar ember tesz, aki élénk barátságot ápol vak komondorokkal, s ennek szellemében viszonyul az asszonyi állathoz.
Mindez csak jóindulatú intés, laza közbevetés, mert történetünk épp arról szól, hogyan bukott ki a kapa a friss milliomos szájából, amikor előtört belőle az egyszerűség. Mindez mutatja, hogy a pénz bunkóságon nem segít.
Ilyen alakokból annyi van a holdudvarban, mint hercegkisasszony a Burgban, amint azt Svejk oly igen érzékletesen föstötte le annak idején. Viszont a jelenség egyáltalán nem újkeletű, a visszasírt Horthy-világban a dzsentrinek nevezett rétegnek volt hasonló habitusa, azzal a különbséggel, hogy azoknak nem volt lóvéjuk, ellenben a mai tiborczoknak dögivel van.
Az édes jó keresztapjuk segedelmével természetesen, aki ilyen kapát öklendező alakokkal keríti körbe magát, hogy Jani lehessen a szemétdombon. Ez az ő baja. És jó, hát a miénk is, akik csak nézünk szemre is meg fejre is, hogy hová halad ez az ország zuhanásában.
Viszont a jelenség egyáltalán nem nóvum. 1980-ban újságot hordtam szorgalmasan, és a szombathelyi Dongó kocsmában – amely az ideiglenes oroszok törzshelye is volt – összefutottam a megyei lap főszerkesztőjével, amikor megpihenni betértem az újságpénz-szedés fáradalmai közepette.
Hótt mák volt a főszerkesztő úr, alig is állt a lábán, és valami különös okból nem tetszett neki a szemem fénye. Ő is föltette, ordította a fülembe ugyanezt, hogy tudom-e ki ő, meg biztatott, hogy nagyon sokat tud ártani nekem.
Mondjuk csökött komcsi volt, akárha Orbán, ennek ellenére, mert a szívem meleg és vidám, miután összecsuklott a csehóban, hazaszállítottam b. nejének további használatra. Nekik nem volt kisdedjük, főszerkesztő úr tehát minden gátlás nélkül szophatott.
Példánkból azonban kitetszik, hogy az uborkafán ücsörgő alakok gyakorta nincsenek tisztában önmagukkal, és minden alkalmat megragadnak, hogy másoktól kérdezgessék, kik is ők valójában.
Útmutatásul javaslattal élek, amely kiküszöböli ezt a lelket égető problémát, egyszersmind elvezet a megvilágosodás ösvényére is. Olvassanak – már akik nem tudják, kik is ők igazából – Srí Ramana Maharsit, aki ilyesmiket írogat „Ki vagyok én?” című dolgozatában:
„A Vicsáraszangraham (Ön-kutatás) mellett a Nán Jár? (Ki vagyok én?) képezi az első útmutatásokat. Ezek világosan bemutatják a központi tanítást, mely szerint a megszabaduláshoz vezető közvetlen ösvény az ön-kutatás. A Nán Jár? érthetően leírja, hogyan kell megfelelő módon végezni az ön-kutatást. Az elme gondolatokból áll. Az „én”-gondolat az első, amely az elmében felmerül. Ha folyamatosan feltesszük a „Ki vagyok én?” kérdést, a többi gondolat elpusztul, és végül maga az „én”-gondolat is eltűnik, egyedül a legfőbb, nem-kettős Önvalót hagyva hátra. Az igaz Önvaló téves azonosítása az ego-önvaló jelenségeivel – mint például a test és az elme – ekkor véget ér, és megtörténik a megvilágosodás, a sáksátkára.”
Teljesen világos eszme, magunk sem értjük, hogy a tiborczok mért nem tanulmányozzák lelkük teljes odafigyelésével. Na, mért?
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása