Itthon vagyok.
Minálunk a család férfi és nő szimbiózisában leledzik csakis, valamint a homofóbiát a menekültek terjesztik az országban. Ezek Orbán Viktor feudális alapigazságai, és mindeközben az ő tévéjében egy betyár – mint a magyarság eszenciája – karikás ostorral veri a riporternőt, mert az olyan magyarosan jópofa. Neki és a tévé szerint, aki így lojális a gazdához.
Közben ilyeneket kurjongat a légbe a gatyás ember:
„Ott marad, nem mozog, mert adok én neki! A kutyafáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki! Így neveli a betyár az asszonyt! Így kell ezt csinálni. Emberek, az ilyen nőt meg köll becsülni, okvetlen, mert bírja a verést, ebből jó asszony lesz!”
Ott a pont neki, nagyon és igen sajnos. Ez Magyarország a huszonegyedik században.
Általában könnyedén írok, ahogy Babits rögzítette: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat…” Mindez amúgy senkire sem tartozna, most azonban igazából leginkább ordítani lennék képes, amely állapot nem igazán kedvez a míves szövegeknek.
Azért próbálkozzunk csöppet.
Miközben a Budapest Pride-ot úgy általában karikás ostoron nevelkedett jóravaló úriemberek szokták tojással üdvözölni, az országra szépen, csöndben rátelepedett a vakkomondor effektus. Ezt az irányzatot, ezt a nívót a Parlamentből szorgalmazzák elsősorban, pedig nem is kéne igazán. Amúgy is tele van őstulkokkal az ország.
„…A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni. Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…”
Ezeket a szelíd tekintetű Varga István képviselő (Fidesz, mi más) találta mondani, összefoglalva mintegy, hogyan is gondolkodnak a férfi-nő viszonyról a középkorban megrekedt fiatal demokraták. Még számos példát hozhatnánk, de minek. Ebbe a sodorba legoként illeszkedik a televízió attrakciója, amely ugyanazt meséli, mint a képviselő bácsi, azzal a különbséggel, hogy jópofának tartja, holott nem az.
A magyar nyelv csodálatosan érzékletes, és az ilyen produkciót bunkónak nevezi. Ótvarnak esetleg. Kérdéses azonban, hogy ki véli annak, és tartok tőle, hogy virágzó populációnk nagy része éppen nem, sőt, szétnézve zilált környezetemben inkább látom, hogy az általános közfelfogás pont ez: az asszony verve jó.
Ez valami népi bölcsesség volna, amit, ugye, óvni kell, megőrizni mintegy, s hogy ma még mindig itt tartunk, megmagyarázza azt is, hogy a liberális mért szitokszó, valamint, hogy egyes alakoknak mért áll föl a szőr a hátán attól az egyszerű tulajdonnévtől, hogy Európa.
Ahol egyébként rendetlenség van. Így vélekedik országunk első embere, aki ezt két napja fejtegette, és lám, televíziója rögtön megmutatta, hogy minálunk meg mért van mindent legyűrő és szabályzó katonás fegyelem. Ezért. Viszont ez a rendmánia nem csak a férfi-nő viszonyra jellemző. Általános a paranoia.
Rend van a Pártban, rend van a gyárban, rend van az óvodában, meg rend van az iskolában. Katonásan testet nevelünk, katonásan énekelünk naponta, talpaink katonásan egymásra lépnek. Kerítéssel óvjuk a rendet, rendőrökkel óvjuk a rendet, a buzikat kipicsázzuk, asszonyainkat megneveljük. Vasárnap nem plázázunk, vasárnap misére megyünk, vasárnap húst klopfolunk. Férfiember meccsre jár, asszonyállat harisnyát stoppol, asszonyállat szoptat, asszonyállat szaros pelenkával táncol. Megfőzzük a pálinkát, megisszuk a pálinkát és böfögünk, megisszuk a pálinkát és fingunk. Kolbászt töltünk, gumicsizmában trappolunk, Trianont siratjuk bús órákon, Horthyt éltetjük vidám napokon. Idegen, titkos hatalmak játszanak ellenünk. Megvédjük a hazát, és megvédjük a karikás ostoros kultúránkat. Megvédjük Európát, sőt, az egész Univerzumot megvédjük. Nekünk latinos műveltségünk van, ugye. Kisvasúton pöfögünk, lopunk. Sokat lopunk. Még mindig lopunk. És most jó, nagyon.
Íme, hölgyeim és uraim, az orbáni világbölcsesség foglalata. Hogy messzire jutottam volna a karikás ostortól? Egyáltalán nem. A produkció, amelyet a televízió prezentált nekünk, ennek az egész orbáni világnak az eszenciája, ebben minden benne van. Hogy hogyan látják ezek az emberek az életet, benne magukat, és az alattvalókat, akik mi vagyunk. Így. Ezt a szerepet szánják, ami viszont már száz éve is avítt volt. Viszont a kerék teljesen körbe forgott, és Ady megint megszületett:
„Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm. /Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?”
Vélemény, hozzászólás?