A szurkoló

A szurkoló nem szurkol.

A szurkoló életérez, vagy nem érez életet. Halált érez inkább, a nemzetét. A sírt, ahol elsüllyed az, vagy megszületik épp. A szurkoló nem néz meccset, hanem átéli, az üterén érzi, vagy belehal.

A szurkoló új faj a Brehmben, besorolása még nincsen meg egészen.

Jellemzői: nemzeti színei vannak, mez, gatya, sál, lobogó, haj és szempilla. Olykor alsógatya is, ezt gólok esetén láthatni a pályán szaladgálva. A szurkoló nem beszél, hanem ordít, miközben mutogat, gesztikulál, dobol, trombitál, fanfározik vagy vuvuzelézik. Kerepel.

magyar_szurkolok_sportmenuHordákban jár, kocsmákban, különös sátrakban gyűl össze, a szerencsésebbje stadionban. Ölelkezik vagy verekszik. A vesét rugodálja, pofán vág, olykor szurkál. Petárdát hajigál, füstbombát, csillagszórót. Nincsen magánál úgy általában, másállapotban leledzik, mert szereti a sört. Azt nagyon szereti, kisüstivel, unicummal keverve.

A szurkoló szókincse speciálisan szegényes. Huszonöt-harminc egységből áll, amely készlet a meccs előre haladtával és a hűsik fogyasztásával egyenes arányban csökken, szinte zuhan, hogy végül egyetlen nagy morfémasorban egységesüljön: vazzzeeee. Ezt lehet kombinálni előre és hátra is, oldalra meg vissza, mert más nincsen, ez maga az élet.

Nyárokon, amikor nagy játék van messze vidéken, vasparipákon zúdul rá Európára, akárha kalandozó ősei. Akképp is tartanak tőle. Autópályák pihenőjében, meglepett alpesi falvakban, tengerparti kocsmákban lát neki a szurkolásnak, mert nem érti, hogy ez még nem meccs. Ez csak az út. Meglepődik, ha a policia ezt zokon veszi, ilyenkor panaszolkodik.

Amikor ezer kilométerek után áhított célját eléri, várost néz. Budit keres meg kocsmát. Itt tölti idejét, míg a mise el nem kezdődik, iddogál, lobogót vasal meg trombitát hangol. Koslat a „fiúk” után, talán egy közös kép erejéig, de ez nem jön össze. A „fiúk” el vannak zárva tőle, mert készülnek. A szurkoló a stadionban himnuszt énekel, és aztán életérez. Zokog, hörög, elmegy a hangja, majd a végén meghal. Vagy a mennybe megy.

Mindez gyönyörűséges egy tünemény. Ámde, ha egy egész ország, s főleg annak a kurvára nemzeti televíziója válik szurkolóvá, azt bajnak szokás nevezni. De semmiképp sem komilfó dolognak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum