Borbolt – a lét türelme

Ihletünk oka: matolcsy borozót nyit, mészáros felújítja, tiborcz világítja neki. (Nem vagyok hajlandó nagybötűvel írni a manusokat. Az végül Nemecsek kiváltsága, és ki kell érdemelni. Ezeknek ez nem megy.)

Magyarország üszkös maradványa, ami a fülkeforradalom után még megmaradt belőle, végleg elveszítette közvagyon jellegét. Ezt az illiberális közgazdasági fogalmat a napokban írták be a ner (csakígy) tankönyveibe. Végül is, örülhetnénk, ha nem a mi életünk, nem a kölkeink sorsa, és nem az unokáik jövője heverne romokban immár a tomboló hatalom csűrdöngölése közepette. Vigadhatnánk is, hogy már a végét járja, és mégsem tesszük. Nincs nekünk ahhoz moslékunk.

Ott, ahol a nemzet bankja a polgároktól lerabolt pénzből borozót nyithat, s ahol egy Kozármisleny szintű település négyszáz milliót kap stadionra, nos, ott minden megtörténhet, s mint kitetszik, meg is történik. Ez itt a szemeink előtt, ez, ami folyik, ez már a haláltánc. A tébolynak az a szintje, amikor minden mindegy, és a látszatra sem kell adni. Ismerjük már ezt a történelemből, viszont magam nem igazán óhajtanék egy Bosch föstmény része lenni, holott ott vigyorgok a sarokban.

dadaMeg te is, ne röhögj! Szimbólumok között folyik az életünk. Végtére be kell látnunk, hogy ez az ember, akit kétmillió böszme ültetett a nyakunkba, másra nem képes és nem is alkalmas. Negyed százada elkurjantotta magát, hogy ruszkik haza, mert akkor az olyan jól hangzott, és végleg úgy is maradt. Azóta él delíres világában, és egy szuszogó sün szorgalmával a szerzésen túl másra nem futja. És még azon folyik a vita, hogy államférfi-e ő, aki van nekünk. Ugyan már. Kisstílű bűnöző alak.

Egy nyikhaj tahó, aki egymilliárdért cicomáztatja majd az új irodáját fönn a hegyen. Szomorú dolog az, hogy udvartartása hasonul hozzá. Illetve nem hasonul, ő válogatja a brancsot. Akiben az értelem szikrája még pislákolt valamelyest, már régesrég odahagyta. A kósák és németszilárdok ideje jött el. Az előző nem tud mit mondani, és kijelenti: „áttérünk a szigorúbb műfaji kötöttségekhez”. Ezzel arra utal, hogy újságíróval ő szóba nem áll. A kupakos alapvetés után ennek még örülhetünk is.

A második, a birkózás és a rezsi szakértője viszont mondja rendületlenül. Ő a butaság bátorságával siránkozik, hogy Brüsszel elvette tőle a görög-latin műveltségét. Aki ilyen szellemi vértezettel szemléli a világot, értelemszerűen jut arra a következtetésre, hogy a tanárok a komcsik irányítása alatt olyan károsak, mint a migráncsok. Itt, ezen a homokos, vizes síkon tenni már nincs mit, köpni maximum. Viszont gajra vágják az életünket. Józsi, a szomszédból legalább őszinte. A tizedik fröccs után minden indulat nélkül vallja be, hogy elveszítette az íkúját.

De ezek, akik jutottak nekünk, még csak nem is isznak. Egyszerűen nincs arra esély, hogy a részegek őszinteségével szemléljék a világot, reménytelenül, kiábrándítóan józanok, és így hülyék. Józsi ugyan elveszítheti az íkúját, a mi szilárdunk nem igazán. Nincs neki mit. Ők jutottak nekünk drága nertársak, ők kúrják szét az országot és az életünket teljesen és kilátástalanul: „Kitetszik, mily üres dolog,/ mily világ visszája bolyog / bennem, mint lélek, a lét türelme./ Széthull a testem, mint a kelme,/ mit összerágtak a molyok.” Bizony, így megy ez.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Hozzászólás a(z) kovacs_ugynok bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum