Die deutsche Fußballnationalmannschaft

Jérôme Boateng, Shkodran Mustafi, Sami Khedira, Mesut Özil, Karim Bellarabi, Pierre-Michel Lasogga. Ezek a nevek szerepelhetnének a GYODA-t átugráló, azt megrongáló, ergo Magyarországon bűnözőnek titulált, így bíróság elé idézett névsorban is. De nem ott virítanak, hanem a 2014-ben világbajnokságot nyert német labdarúgó csapat lajstromában olvashatók.

A láblabdához nálam sokkal jobban értő alakok – miután a mannschaft végiggázolt a világon bő egy évvel ezelőtt – állították, hogy nélkülük nem nyert volna a csapat. Mint kifejtették, nekik volt köszönhető, hogy a németekre addig jellemző zakatolós, darálós játék megszűnt, a dajcsok nekiláttak játszani a futballt, ezzel pedig oly igen meglepték a világot, hogy a braziloknak legott gurítottak egy laza hetest.

német futballMi következik ebből? Semmi különös nem fakad belőle, hacsak az nem, hogy Németország milyen megfontolásokból kezeli ember módjára a menekültek ügyét. Nem most, már régen szembenéztek azzal, hogy egy másik kultúra, az abból származó emberek nem feltétlenül az ördög küldöttei, sőt. Ahogyan a gazdaságnak is hasznára válnak, és segítenek megtermelni azt a pénzt, amit itt egyetlenünk szétoszthat a haverjai között, sportjukra, kultúrájukra is pezsdítően hatnak.

Világbajnokok is lettek hosszú idő után, de ez mellékszál. Ennél sokkal fontosabb tán, hogy ez a belátás okozhatja a menekültekkel való humánus német bánásmódot. S míg ők mindent megtesznek, hogy embernek tűnjenek az embertelenségben, ergo, ha tetszik, európai módon viselkednek a fehérek között, a mi elcseszett országunk maga a sivatagos Balkán. Illetve az sem. Ott tartunk ma már, hogy a lövöldözésen kívül olyan állapotok fogadják itt a menekülteket, mint ami elől ezer kilométereken át futottak.

Ezen csak csöppet enyhít a civilek áldozatos segítése, az állam gyalázatát azonban már soha nem mossuk le magunkról. És most átmegyek cinikusba. Valaki elmesélhetné Habonynak – ha már az ő csecsén csüng egyetlenünk – ezt a német futball-históriát. Elmerenghetünk azon, hogy a láblabdába beleájult prime minister mit szólna ahhoz, ha a menekültek nyomán a magyar tizenegyben is föltűnnének a Mustafák meg a Mesutok, és ettől rögvest VB-t nyernénk. Beláthatatlan következményei lennének, egyből itt tartana pár tízezret a most üldözöttek közül. Adjátok neki tovább az igét, hátha.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!