Haza a laposban

Csíksomlyó szép állomás. Főleg ilyentájt, amikor Trianonba belefeledkezett honfitársaink özönlenek oda csodamozdonyokkal. Végül is, Csíksomlyó tényleg szép állomás, van sürgés és forgás. Áll ott a völgyben egy templom, amelynek hűvösét élvezni jó dolog meleg napokon, megnyugvást hoz, olyan emberfélét, ami feledteti a vándorral, honnan is jött igazán, oláh-é, szittya magyar, vagy épp valami más vidékéről szalajtották a világnak. Körötte, mármint a templom vonzásában az élhetetlenek kialakítottak egy bóvlibizniszt, ahol Szűz Mária könnyétől Szent Péter vesekövéig minden kapható.

Én is hoztam innen anyámnak imádni való tárgyakat, tehát nem vagyok bűntelen, mentségemül szolgál viszont, hogy anyám személyében létező piaci igényeket elégítettem ki. Viszont pisálni drága dolog, hacsak nem a megszentelt dombon ölégíti ki testi szükségleteit a rajongó. A templom melletti budiban két leu volt egy menet, de nem is ez a lényeg. A dombnál, amelyen a misztériumok zajlanak amúgy, ergo a tövében van egy kis forrás mindenféle csodatévő vizekkel, ahová járnak a népek kancsókat töltögetni, akár megszállja a szentlélek a dombot, akár nem. Jönnek mezítlábas kölkök, másmilyen emberek is, ők Csíksomlyó.

haza a laposbanDe hogy mindez a kultusz, hogy azon a dombon, amely amúgy csak földrajzi szám, hogy mért farol oda a magyar, az nem mindegy. A székelyek, akik közkeletűen rohadtul nem magyarok, még 1567-ben jöttek ide hitüket védeni zarándokolva. Rohadt egy időszak volt ez mint tudvalévő – vagy nem -, mindenféle porták, meg az egész késő középkor abajgatta az itteni népségeket, köllött volna behódolni Allahnak, vagy akár más tanoknak is, elcseszett egy világ volt, hóttnehéz életekkel, ha az ember mindenfajta túlvilági mágusokban hitt, de hát olyan idők jártak.

Amilyenek mostan nem. Amikor virágos honunk 1990-ben kiötlötte az érdemtelenül soha el nem múló tisztelettel megkoszorúzott Antall-apánk elcseszett kijelentése folytán, hogy ő tizenötmillió magyar főnöke, elszabadult a Pokol maga. Azóta basztatjuk Trianont, azóta járnak lobogózott mozdonyokkal jószándékú hülyék Csíksomlyóra, holott közük hozzá semmi. Most már tudom, hogy meggyalogoltam az új magyar szimbólumgyártó ipart. Leszarom. Illyés vagyok:

„Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.”

„Haza a magasban”

Ez a címe neki a versnek.

Itthon vagyunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Hozzászólás a(z) cyr45 bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum