Kitámasztom túlsúlyos pilláimat

dada 4Életemnek véget nem érő élménye volt, amikor Körmenden Putesz egy nagy kártevéssel azt mondta a pincérlánynak, hogy ő egy négyzetméter kisfröccsöt akar. Szelíd volt, a kislány mégis zavarba jött, de nem sokáig. Hiszen megnyertük azt a rohadt meccset, és egy volt a város az örömben. Így az sem keltett nagy horkanást, amikor a fent nevezett felforgató, úgy is, mint a helyi iskola igazgatója, felemelkedett az ivó asztalára, hogy ott ropja az ő örömét. Mondjuk kicsit leesett az álla a kommunizmusba beleájult népeknek, de túltették magukat a jelenségen, sőt, a pincérlány is csak annyit mondott: na de tanár úr. Ezzel le is rendeződött minden, kerek volt a világ. De ez a múlt, amiből nem ártana eljutni a mostani hajnalig.

A legjobb volna sorvezetőként használni nagyapámat, aki angyalom, miközben én magam Tatán nem voltam eszemnél a reám zúduló terhelés miatt, amelyet edzőtábor okozott, levélben biztatott, hogy büszke rám, mert kiválasztottak a táborozásra. Nem tehetett róla. Saját világának hőse volt ő, aki egy falu sihederjeit pallérozta az úttörőség tudományára, miközben tanító volt és kántor, mindebből pedig kitetszik, hogy mért zokogta őt a teljes alakulat, amikor nyugdíjba vonultatták, amitől teljesen meghasonult. Őszinte ember volt, némán nézett az új világra, ám mégis szerették. Edzőtáborokban viszont nem volt otthon. Én is bírtam, pedig sokszor meggyakott méterrúddal meg a pajeszomat rángatva, de, és: mégsem ez a lényeg, ezek csak a lebenyem folyományai. Úgy van az, hogy kalandozok. Túlsúlyos pilláimat kitámasztom hajnali órákon, és belemeredek az időbe. Amint a kor legyűr, az eleje marad a történetnek. Mindig csak az.

dada 2Most épp azt vizslatnám, honnan jöttem, hová tartok, ha egyáltalán valahová, mert szétbaszott engemet az idő. Megvan az eleje a vége is, a közte lévőt meg elhagytam nagy rohanásomban. Hogy érthető is legyek ebben, azt vettem észre, hogy elveszítettem a történetemet nekem. Ez váratlanul és kellemetlenül érint engemet, mert azt a feladatot adja, hogy induljak a felkeresésére neki, nézzek a csőbe, üvegedénybe. Nos tehát, keresek mintegy – nézzünk csak – uszkve harminc évet. Ha jól számolom. Korán lettem fölnőtt, úgy tíz évesen. Mindegy is mesénk folyását tekintve. Ám mégis, hogy most szembenézek magammal sub specie Villon, csak röhögni vagyok képes a megfáradt, öreg Faludyval, aki mondja nekem a sírgödörből, hogy: az őszi sárban már magamban járok, és lábam nyomában már a kaszás üget, hajam deres lett, és az utcalányok másnak mutatják már a mellüket.

Velük belefeledkezek az éjbe, mint pornóba. Ja, ez az éj is, hogy miképpen működik a saját gyönyörére, ez is fölfejtendő nekem, agyonvágja az életem, hogy örökké van. Mindig, mert álmatlan vagyok, s mint ilyen alkalmas arra, hogy elelmélkedjek, mire jutottam. Nem sokra. Fölneveltem két kölköt, akik kétszáz, meg tízezer kilométerre vannak tőlem, a tízezresnél már két unoka is leledzik, a nagyobbikat még láttam nevetni. Momentán más egyebet nem tudok felőlük. Itt vagyok hát, ülök a negyediken, és a társam a billentyűzet. Tavaszodik, lent az óvodában a kölkök nyomják az ipart a műanyag dömperjeikkel, és arra emlékeztetnek, hogy az enyémek is épp ide jártak. Hordtam őket, és kiesik az idő. Eltelt, ma mások viszik a saját bejáratú kölkeiket ebbe a megőrzőbe, és most ők hiszik azt, hogy lesz majd sorsuk. Balgák. Húsz év múlva ők ülnek majd a negyediken, és nézik a mások motorozását. A luk meg ott marad, nem lehet kitölteni. Hol a múltad? Csak a fejedben, azaz és végül: semmi meg se történt.

dada 3Így vagyok a vészterhes jelenben, ahová jutottunk, miközben az időm elszelelt, és mivelhogy semmi sincsen, csak a mostani pillanat, így nem segít semmi sem megérteni, mire jutottam, és főképpen mire jutott a körülöttem zúgó elfuserált élet. Mindenféle orbánokkal, szijártókkal, az egész bolhacirkusszal, ami itt van időközi választással, amellyel azt akarják sugallani nem csak nekem, hanem az összes megalázottnak és megszomorítottnak, hogy máma valami fontos dolog fog történni ennek a szerencsétlen országnak az egyik szegletén, holott a fenéket. Semmi sem változik, bárki nyer is. Egyik fele a mai este során diadalt fog ülni, a másik kicsit nyalogatja a sebeit, és folytatódik minden tovább. Lopnak tovább, az ilyen mókusoknak meg, aki vagyok, meg még számosan a környéken, amit Magyarországnak neveznek meg marad a múltba merengés, mert a jövőjét már teljesen és visszavonhatatlanul szétbaszták. Végül is az életünket lopták el csak világmegváltó szándékkal, ami bocsáthatatlan bűn. Elveszejtett generáció vagyok az ötven plusz életemmel, köszönöm neked hazám. Ezt és csakis ezt sikerült adnod fiadnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!