Orbán gipszben, avagy nem vagyok magyar

yrzbunjbutvotaj1sc6yInterneten rendelhető Orbán. Egyenesen gipszből. Még április tájékán jelent meg az „orbanmellszobor.hu”oldal, és most ismét idejét látta valaki, hogy szétterítse a virtuális térben a baromságot, mivel élni kell, ugye, be köll tömni a purdék éhes száját. Minden hülyének megéri négyezernégyszáz pénzért, de más a baj, jelesül, hogy ez a duma hozzá: „Itt az alkalom, hogy kifejezze szeretetét és háláját azért a sok jóért, amit az elmúlt négy évben kapott. Bizonyítsa be, hogy Ön is magyar! Vásároljon Orbán Viktor mellszobrot!” Mindez nem újdonság. Még tavaly nyáron Nagy Kriszta Tereskova kiállítást abszolvált Orbán Viktorról készített portrékból, és keresett vele hat és félmillió forintot, ötvenhét darabot adott el a páratlan műalkotásokból. Hősünk a választások ideje alatt világosodott meg, és vált bódhiszattvává. Annak ellenére vágott bele a festésbe, hogy saját szakmája erősen baloldali beállítottságú, és tartott a jobboldali közönség reakciójától is. Amikor a tévében nézte a választásokat, és látta, hogy kétharmaddal nyert a Fidesz, akkor elhagyta a száját a varázsmondat, hogy “oké gyerekek, Orbán Viktor-képeket kell festeni”.

fnxbZcqm_1_510x350Mindez az égből jött ihlet azonban nem azért sújtott le rá, hogy ecsettel és tollal fejtse meg, mutassa be világunk bonyolultságát és gyönyörűségét, esetleg lángoló lelke rejtelmeit, sokkal prózaibb oka volt annak. Nem sokkal előtte ki kellett költöznie a lakásából, mert nem tudta fizetni az ihletője által mínuszba fordított rezsit, a kétharmaddal viszont élénken megérezte a mammon érintését. Mit mondjak, nem egy Csontváry vagy Derkovits habitus. Ez sem gond annyira, kurva mindenki lehet, de ha belesiklik a bűnbe, és van benne azért némi lélek, akkor szépen, csöndben meghúzódik a sarokban, és arcát kezeibe temeti. Ő nem, miasszonyunk megideologizálta az alkotás bonyolult lélektani folyamatát, amiben a hírtévé nyújtott segítő jobbot neki egy interjú formájában. Ebben ihletetten nyilatkozott modelljéről. “Olyan változást hozott az életembe, hogy úgy érzem, leszállt a szárnyaival és oltalmazott, kihúzott egy nagyon nehéz anyagi helyzetből.” A műsorvezető, ennél többet akart, azt tudakolta, hogy milyen a viszonya a miniszterelnökkel. Erre Nagy Kriszta nem szívesen válaszolt, mert mint mondta, az már politikai állásfoglalás volna a részéről, ami Magyarországon veszélyes üzem. Az biztos, hogy mire a Godot Galéria-beli kiállításnak vége szakadt, megszerette Orbán Viktort. “Ez az egész egy szerelem” – mondta.

6Mindez, ha sokunknak émelyítő is, a maga módján mégis csak böcsületes álláspont. A szerelemmel nem lehet babrálni, azt nem lehet módosítgatni, alakítgatni, mint ahogyan azt Besenyő Pista Bácsi snájdig filozopter alapvetésként lefektette. A történetet – mármint hogy elhálták-e azóta a nászt – jótékony homály fedi. A regényírást félretéve azonban mindez egyenes üzlet volt, Kriszta nagyasszony eladta a lelkét, és jól keresett vele, az vette meg a képeket, aki akarta, nem volt rátukmálva senkire a megváltás kényszere. Hanem ez a gipszes ember – vagy asszony – ez túllőtt a célon az illiberális lövöldében. Ő sunnyogva a háttérben maradva zsarol, így nem lehet más, mint lepukkant fideszes, bár ez az állatfajta – lepukkant üzemmódban – manapság még elég ritka. Mindegy, a módi a lényeg, ahogyan hajdan a kokárda meg sok minden vált az ő magyarságuk szimbólumává, most ezt a szobrot akarja ez a nímand választóvonallá tenni. „Bizonyítsa be, hogy Ön is magyar! Vásároljon Orbán Viktor mellszobrot!” Nos, valahogy ezt nem igazán kellett volna, ez fáj, ez ütött, de mindegy is már ebben a szétcseszett világban. Akkor kimondom: nem vagyok magyar. Most jó?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum