Orbán gipszben, avagy nem vagyok magyar

Interneten rendelhető Orbán. Egyenesen gipszből. Még április tájékán jelent meg az „orbanmellszobor.hu”oldal, és most ismét idejét látta valaki, hogy szétterítse a virtuális térben a baromságot, mivel élni kell, ugye, be köll tömni a purdék éhes száját. Minden hülyének megéri négyezernégyszáz pénzért, de más a baj, jelesül, hogy ez a duma hozzá: „Itt az alkalom, hogy kifejezze szeretetét és háláját azért a sok jóért, amit az elmúlt négy évben kapott. Bizonyítsa be, hogy Ön is magyar! Vásároljon Orbán Viktor mellszobrot!” Mindez nem újdonság. Még tavaly nyáron Nagy Kriszta Tereskova kiállítást abszolvált Orbán Viktorról készített portrékból, és keresett vele hat és félmillió forintot, ötvenhét darabot adott el a páratlan műalkotásokból. Hősünk a választások ideje alatt világosodott meg, és vált bódhiszattvává. Annak ellenére vágott bele a festésbe, hogy saját szakmája erősen baloldali beállítottságú, és tartott a jobboldali közönség reakciójától is. Amikor a tévében nézte a választásokat, és látta, hogy kétharmaddal nyert a Fidesz, akkor elhagyta a száját a varázsmondat, hogy “oké gyerekek, Orbán Viktor-képeket kell festeni”.

Mindez az égből jött ihlet azonban nem azért sújtott le rá, hogy ecsettel és tollal fejtse meg, mutassa be világunk bonyolultságát és gyönyörűségét, esetleg lángoló lelke rejtelmeit, sokkal prózaibb oka volt annak. Nem sokkal előtte ki kellett költöznie a lakásából, mert nem tudta fizetni az ihletője által mínuszba fordított rezsit, a kétharmaddal viszont élénken megérezte a mammon érintését. Mit mondjak, nem egy Csontváry vagy Derkovits habitus. Ez sem gond annyira, kurva mindenki lehet, de ha belesiklik a bűnbe, és van benne azért némi lélek, akkor szépen, csöndben meghúzódik a sarokban, és arcát kezeibe temeti. Ő nem, miasszonyunk megideologizálta az alkotás bonyolult lélektani folyamatát, amiben a hírtévé nyújtott segítő jobbot neki egy interjú formájában. Ebben ihletetten nyilatkozott modelljéről. “Olyan változást hozott az életembe, hogy úgy érzem, leszállt a szárnyaival és oltalmazott, kihúzott egy nagyon nehéz anyagi helyzetből.” A műsorvezető, ennél többet akart, azt tudakolta, hogy milyen a viszonya a miniszterelnökkel. Erre Nagy Kriszta nem szívesen válaszolt, mert mint mondta, az már politikai állásfoglalás volna a részéről, ami Magyarországon veszélyes üzem. Az biztos, hogy mire a Godot Galéria-beli kiállításnak vége szakadt, megszerette Orbán Viktort. “Ez az egész egy szerelem” – mondta.

Mindez, ha sokunknak émelyítő is, a maga módján mégis csak böcsületes álláspont. A szerelemmel nem lehet babrálni, azt nem lehet módosítgatni, alakítgatni, mint ahogyan azt Besenyő Pista Bácsi snájdig filozopter alapvetésként lefektette. A történetet – mármint hogy elhálták-e azóta a nászt – jótékony homály fedi. A regényírást félretéve azonban mindez egyenes üzlet volt, Kriszta nagyasszony eladta a lelkét, és jól keresett vele, az vette meg a képeket, aki akarta, nem volt rátukmálva senkire a megváltás kényszere. Hanem ez a gipszes ember – vagy asszony – ez túllőtt a célon az illiberális lövöldében. Ő sunnyogva a háttérben maradva zsarol, így nem lehet más, mint lepukkant fideszes, bár ez az állatfajta – lepukkant üzemmódban – manapság még elég ritka. Mindegy, a módi a lényeg, ahogyan hajdan a kokárda meg sok minden vált az ő magyarságuk szimbólumává, most ezt a szobrot akarja ez a nímand választóvonallá tenni. „Bizonyítsa be, hogy Ön is magyar! Vásároljon Orbán Viktor mellszobrot!” Nos, valahogy ezt nem igazán kellett volna, ez fáj, ez ütött, de mindegy is már ebben a szétcseszett világban. Akkor kimondom: nem vagyok magyar. Most jó?