Sok néző széknek öltözik

“A szar már a nyakunkig ér, nem szeretnénk megvárni míg átcsap felettünk, ezért ameddig nem rendeződik a helyzet a labdarúgás körül, nem kívánunk részt venni az NB/I mérkőzésein. Névre szóló jegyek, regisztráció, szkenner, rendezői túlkapások, drapériák pecsételése, sorolhatnánk még. Európa évek óta rajtunk röhög, a focink hanyatlásának igazi felelősei pedig csak pogácsát zabálnak. Azért olyan a közlemény stílusa amilyen, mert ez a hazai labdarúgás a jelenlegi formájában nem ér többet.” Ezzel a szöveggel jelentette be az “Ultras Debrecen 1994”, hogy a jövőben nem kíván jelen lenni a DVSC mérkőzésein.
316pafc
Úgy tűnhetik, hogy én szórakozom a magyar labdarúgás kárára, és nem tagadom, így is van. De nem azért, mert született gonosz volnék, aki el kívánja pusztítani a NER által nemzetmentőnek kikiáltott sportágat, ugyan. Csak nézgelődöm a haldoklását, amint azt kívánja bizonyítani a plebsnek, hogy jól van ez így, mivelhogy Magyarország jobban teljesít. De a köz nem tökhülye, látja a valót, így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok. Debrecenben is túlfolyt a gáton a gané, előtte már a kilencedik kerületben is, ellep lassan mindent a bélsár.

Most épp Felcsúton röhög a nemzet, a fórumozók szórakoznak azon, hogy a csilli ferencvárosi stadionban csak alig néhány elvakult tette jelenését, íme a kedvenceim: „Kint várt egy egész békemenet, de nem tudták megugrani a beléptetési szintet, pedig kedvükért minimalizálták a követelményeket kivételesen 30-as iq-ig…Szerintem nagyon berúgott a múlt héten, és most ébredt, de nem tudta hol van, azt hitte, a válogatott meccset látja, gondolta, az észak-írek nyomják zöld mezben…Volt már ilyen, tizenöt évvel ezelőtt, a néni, aki a Dunaferrnek szurkolt, ő is hősies volt, lehetett egy fazeka meg egy kanala, körülbelül…Lehet, hogy egy új Nemzeti Italbolt-tulajdonost láthattunk…Lehet, hogy két hét múlva már azért fognak neki fizetni, hogy ne menjen…De mi lesz ha ő is kiad egy közleményt, hogy a felcsúti keménymag is csatlakozik a sztrájkhoz?…Négyszáz milliót neki, mint Fábrinak, megérdemli…Vihetett volna magával még egy embert.”
ures-stadion-bohoc-d000189C63d979050ab73-500x331
A jónép tehát egy felcsúti szurkolón élcelődik, aki egymaga próbálta győzelembe hajszolni csapatát az Üllői úton, kevés sikerrel. De hogy félre ne értsük teljesen egymást, én nem öncélúan reszelem a fogam a magyar labdarúgáson, így most azt sem teszem közzé, hogy a nyolc meccset húszezren, vagy huszonegyezren látták összesen, mert tökmindegy. Felcsút, Debrecen vagy Ferencváros, az is. Jelenségről, kor-, és kórtünetről van szó, amelyet bánatunkra Magyarországnak neveznek. Jobban teljesít, ugye. Kivikszoljuk a budit, átadjuk sokszor, mint Hende az utakat, aztán hátradőlünk a körmünket reszelgetve, ez a mostani Fidesz-módi. De a népnek olykor van szeme, ha ez még most a futball kapcsán kaparja ki is a csipáit. Bár érthetetlen ez az egész. Arra van érkezésük, hogy észrevegyék: egy hétvégi szórakozásukat tönkreteszi a rendszer, azt meg nem látják, hogy amúgy az életükre megy ki a játék, ami amúgy elcseszett egy dolog. És ez nem tűnik fel milliónyi manusnak, ezt a rejtélyt az Istennek se tudom felfejteni, így hát marad az egyetlen tétel, amelyet szintén egy kommentelő virított a világra: sok néző széknek öltözik, azaz a látszat csal. Sokan vagyunk, csak kevesen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!