Édesanyám horvát, édesapám szerb. Montenegróban nőttem fel, a feleségem magyar. Ezt az infót Sztojan Ivkovics (Ivkovics Sztojan), a magyar férfi kosárlabda válogatott kapitánya osztotta meg a honi polgárokkal. De más is történt ugyanezen a napon. Kertész Imrét kitüntették, és ő el is fogadta a medált. Sokak óvták tőle, viszont ő emberből van a jelek szerint. Kertész a közmédia érdeklődésére – felesége útján – azt „üzente”, hogy „a konszenzus megteremtésének vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele”. Korrekt, emberszerű megnyilatkozás. Ilyet a már mindenről tudó emberek tesznek, akárha Babits.
„Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat (…) szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
Ezzel persze nem moshatja le magáról József Attila megalázását soha, ám az ember végül kötetekbe kényszerül, és aláhúzzák piros filccel. Segédfűtő őslakos voltam én az SZTK alatt. Csodák történtek, kötetet érdemlő sztorikkal, amikor megevett az irodalom, meg a filozófia. Figyelem az életet, aztán…
Ki áll a fülkefényben, ki mosolyog, ki pedig hallgat éppen.
Vélemény, hozzászólás?