Ecpecc, ezt játsszuk ma. Ha valaha fölrémlenek még ezek az emlékek, akkor rohadt komcsi vagy. Meg bűnöző vérbajos, meg aztán amúgy is vesszen az ilyen. Ilyesről szól a szóma – mit nem teszek, fáma – bár nem tudom teljes mértékben kontrollálni a tudatom, mert a szifilisz elvette az eszemet, ami voltaképp nem is volt, mert kora gyermekségemben elvette a szó, nevezzük lett légyen, mondjuk irodalomnak. Ez kínos dolog manapság. Mert szurkálnak, óvnak tudós doktorok, én meg olvasok. Meg írok.
Azért voltaképp, mert zsigeri kényszert érzek rá, ez tán elég indok, nem? No meg azért is legfölsőképpen, mert hiszek a szóban. Abban mondjuk, ha elégszer ismételjük el – lásd a Tibeti Halottas Könyv -, akkor talán elég lesz kijózanodni. Íme ennek a korai zsengének csupán a bevezetése:
„A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.”
Íme uraim, a világbölcsesség foglalata. Ezt a mondatot nem én találtam ki, ezt a nagy bohóc, Kierkegaard ötlötte az emberiség eszébe, bár ő nem volt szifiliszes, mint Nietzsche, aki mostanában ki tudja mi okból oly igen népszerű. Nékem az a gondolata ütött szíven, amelyet nem igazán idézgetnek manap: Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad.
A saját szájával mondta, ugyanazzal, amellyel az akarat mindenhatóságáról is hablatyolt, amely – ugye – OV kedvenc szófordulata is volt hajdanán. Hát akkor: akarjunk.
Vélemény, hozzászólás?