A nyerészkedés ideje lejárt, jelentette ki Orbán Viktor Kötcsén, az éppen aktuális narancsszüreten, és én ennek nagyon örülök-örülnék. Persze mondott azért hülyeségeket is, amit évek óta – de mostanság egyre gyakrabban – megszokhattunk tőle, úgymint:
„Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy 2014 a rezsiharc éve lesz. Nagy ellenállásra számítok, kísérletet fognak tenni arra, hogy visszaemeljék a rezsiárakat. Fel fognak vonulni velünk szemben a külföldi kézben lévő nagy energiaszolgáltatók és a mögöttük lévő politikai erők is. Nekünk azonban egyszer és mindenkorra le kell zárnunk azt a korszakot, amelyben nyerészkedni tudtak az energiaszolgáltatók az embereken. A 2014-es választásnak tehát számos tétje van, de az emberek szempontjából a legfontosabb a rezsiharc.”
A háború folytatódik természetesen, és ez így helyes, mert a ’zemberek, mint a világ origója arra hatalmaztak föl minket, I. Orbán Viktort, hogy életünket és vérünket értük áldozzuk, folytonos ellenséges golyózáporban. Mindez becses, ha lózung is, ámde nagyon jól hangzik, a lényeg azonban ezúttal egyetlen mondatban rejtezik, mintegy abba bújtatta bele a bölcs vezér, amikor elszólta magát, és kijelentette, hogy lejárt a nyerészkedés ideje. Ezt akár freudi elszólásnak is tekinthetjük, ha már nem bízunk a világ ostobaságában, felfoghatjuk úgy is – nem így lesz -, hogy sikerült belátnia: önmaga és a vele mintegy szimbiózisban lévő haveri kör már annyit lopott, hogy tényleg teli a padlás, az ebül szerzett jószágot már nincs hová tenni, ezért a három éve folytatott szabad rablásnak egyszer s mindenkorra vége.
wekerketelep.hu
Szomorú közbevetés, nem így képzelte. Persze felfoghatjuk akként is, ha javíthatatlan optimisták vagyunk, és akkor ez – a történelembe való mondat azt – is jelenthetné, amit sokmillió megtépázott magyar tényleg látni szeretne benne, és megtörténnék a csoda, ezentúl a kamu szöveg azt jelentené , amit szó szerint ki lehet belőle hüvelyezni, hogy véget ér a klán ámokfutás-szerű gazdagodása. Így ez az ideális állapot akkor következnék be, ha valami csoda folytán nem a csókosoknak járna ezentúl a trafik, mert kiderült, hogy még ahhoz is hülyék, sorra be kell zárniuk, mert légvárakból épített pályázatuk, amely mindenféle kontroll nélkül igyekezett őket milliókhoz juttatni, a piacgazdaság nyomokban meglévő romjain sem képes működni. A kontraszelektált emberkék szellemi színvonala nem éri el a trafikok működtetéséhez szükséges színvonalat sem, de ezen – magunk közt szólva – csodálkozni nincs mit.
Meg azt is jelenthetné, hogy a földet nem a Nemzeti Földlap munkatársa nyerné el – mert ő nem összeférhetetlen a törvény bötűje szerint, így abba az ideális helyzetbe kerülhetnénk a döntést negligálva, hogy nem ő kapja meg ezentúl a területek után járó, évi mintegy negyven-ötvenmillió forintos támogatást, hanem az, aki ért is hozzá, és ez volt eddig a munkája, hivatása, amitől így egyszerűen megfosztották. Ilyenből pedig nagyon sok van szerte az országban, mint ahogyan volt trafikosból is vagy ötvenezer, de ez elenyésző szám, nem érdemes őket az út szélén hagyni, egyszerűen bele kell bakancsozni őket az árokba, mint a pármillió szegény vagy egyre szegényedő honfitársunkat.
Még továbbá: abban is reménykedhetünk, hogy a felső köröknek, Simicskáknak és hasonszőrű társaiknak is eléggé tele a zsebe már, mivelhogy nem ők nyerték a legtöbbet ugye, így a közeljövőben esetleg minimális esélye nyílik arra másnak, hogyha nem is zsírtól cafogó falat, azért némi szójafasírt juthat nekik a nagy közbeszerzésekből. Ha mindez így történik az ominózus bejelentés után, akkor magam is élénken fogok hurrázni, hálaimát rebegek, és azt mondom: hála Istennek.
Ám kemény korom megtanított arra, hogy a realitás szomorú talaján maradjak, és ne reméljek semmit az orbáni szempontból elfuserált mondattól. Kétségeink ne legyenek, marad minden a régiben, amihöz mi rögkötöttek hozzászokhattunk az eltelt három és fél év alatt. Ez jelen helyzetben bajnak mutatkozik, de jövőre kiköszörülhető lehetne a csorba, ha leváltanánk a bagázst valami csoda folytán, na akkor mondhatnánk igaz szívünkből egy hálaadó imát. Addig csupán ennek a halvány reménye mutatkozik, ám mivel a remény hal meg utoljára, még élünk.
Ui: Magyarországon 2009 és 2012 között – Görögország és Litvánia után – a harmadik legnagyobb volt a reálbércsökkenés. Rezsicsökkentés ide vagy oda, ez ellen valóban érdemes lenne harcolni, de ez meg a rezsim szellemi kapacitását haladja meg. Na, ez a baj, és persze mindez nincs is, mert nem beszélnek róla, mégsem árt tudni, ha már. Mindezt miheztartás miatt, a tények kedvéért biggyesztettem ide, mert szeretném, hogy tisztán lássatok.
Vélemény, hozzászólás?