A nevezetes levél

Hanyattlökéssel felérő levelet kaptam pénteken, és mindez azért ért a megvilágosodás erejével, mert eddig még egyet sem kaptam a miniszterelnök úrtól, így joggal vélhettem úgy, hogy pária vagyok, és ennek a rendszernek az égegyvilágon semmi szüksége nincs állampolgári szolgálataimra, aztán most kiderült, hogy mégis van, mégpedig a lehető legbanálisabb indok alapján, ami miatt az összes magyar honpolgárra szüksége van ennek a jóembernek, jelesül a lelkünket akarja a saját tulajdonába venni jóféle voksok formájában. Más nem indokolhatja, hogy immár mindenkire – az eddig feleslegesnek tűnőkre is – szüksége van, így kerülhettem fel magam is a listára, amelyről eddig számomra korántsem ismeretlen okokból hiányoztam.

No meg ez lehet az oka annak is, hogy ez a levél még az eddig megszokottaknál is nagyobb baromságokat – vö: hazugságokat – tartalmaz, de ez nem számít újdonságnak magyar földön, már megszoktuk, úgymond.
Orban-levele(1)
A lényeg, hogy minden magyar embert érint az örömhír, amelyet jó, hogy elsőbbségi módon kellett postára adni, így már érthető, miért került mindez a levelezési mánia – eddig – uszkve 3 és félmilliárdba, pedig még nem értünk a végére, az rohadtélet. Szóval azt írja az ország első embere, hogy a szemét Unijó kénytelen volt megszüntetni velünk ártatlan lelkekkel szemben a túlzottdeficit eljárást, és ezért most már minden egyes kanyi eurocentet kénytelenek a zsebünkbe tömni, mintha nem ezt tették volna eddig is.

Oszt még: azt is írja, hogy mi, az istenadta nép nekik felhatalmazást adtunk, és ezzel ők (vissza)élve rendbe tették az ország pénzügyeit, amelyet az ’emúttnyóc nem átallott széjjelkúrni. No most: rendbe tették a pénzügyeket, első sorban is a sajátjukat, de azt jó alaposan, mint azt az általános állapotok jól mutatják, mert az Unijó meghajolt a tények előtt, és elismerte a magyar ’zemberek teljesítményét, és tényleg, ha az elismerés, hogy lehúzzák a gatyánkat, amely cselekedetet a Fidesz&Co válságkezelésnek nevez, meg rendbetételnek, akkor minden a lehető legnagyobb rendben van, mert ez a világ – ahogy Pangloss mester óta tudvalévő – a lehető világok legjobbika.

Végezetül még köszöntet is kapok OV-től, hogy hozzájárultam Magyarország győzelméhez, de ki kell ábrándítsam, én semmihez nem járultam hozzá, annyi csupán az érdemem, hogy gúzsba kötve táncolva túléltem a levelekkel megédesített napokat.
És már ez is valami, majdhogynem siker, és akkor maradjunk is ennyiben.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum