Az állam nem mi vagyunk

A nagy nemzeti összeborulás alkalmával, azaz a tegnapi ünnepen, amikor estefelé már mindenütt, az összes médiában azon ment a rinyálás, hogy sikerül-e megtartani minden népi boldogság forrását, a tűzijátékot, azért elhangzott más is, ami ilyen alkalmakkor a fennkölt lelkekben meg szokott foganni, és érdem nélkül magasba emelt emberek mindezeket el is mondják az alattvalóknak. Áder János köztársasági – illetve magyarországi – elnök rossz amerikai történelmi filmbe képzelte magát, onnan lopott – semjénezett – idézetet. Ha jól emlékszem, a Született július 4-én című szar filmben buzdítják a nyugati nemzetet a szlogennel – nem pontosan idézve -, hogy ne azt kérdezd, a haza mit ad neked, hanem azt, hogy te mit adhatsz a hazának. Valahogy így.

Áder erre hajazott, amikor nem volt rest kijelenteni, és ezt hangsúlyozta a fel-feldobott pórnépnek: az első kérdésünk ne az legyen, hogy mit tesz értünk a szomszédunk, a barátunk, a rokonunk vagy a hazánk, hanem azt, hogy mi mit tehetünk őértük. Kiemelte, a magyarok a történelem sikeres nemzetei közé tartoznak, de akkor gyarapodott és erősödött legjobban országunk, amikor képesek voltunk szót érteni önmagunkkal, és bölcs megegyezésre jutni környezetünkkel. (Mindez két dolgot jelezhet, az egyik, miszerint Áder igyekezett normálisabb lenni a környezeténél, és gondolkodott is, a másik verzió szerint csak koncott dobott, mert így követelte na nem a haza, hanem a nap. Ez utóbbi valószerűbb.) Mert nem akarom én bántani a legfőbb közjogi bérencet, de hülyeségeket beszélt szegény, ugyanis azt is bírta mondani, hogy az állam mi vagyunk, tán ezzel kívánta ellenpontozni a Napkirálynak tulajdonított kifejezést. De ez sincs úgy, mint ahogyan tudni lehet.
Louis_XIV
Hahner Péter történész 100 történelmi tévhit című könyvéből megtudhatjuk, hogy a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés (“L’État, c’est moi!“) sohasem hangzott el ebben a formában. A legendássá vált mondat, amely híven jellemezné a Napkirály abszolutisztikus uralmát, a történészek szerint csupán egy szállóige, amely a király halála után született. Bossuet (XIV. Lajos fiának nevelője, Meaux püspöke) egy helyütt így ír a Napkirályról: “Az egész állam őbenne van, az egész nép akarata az övében foglaltatik…” Ez a mondat lehetett a későbbi szállóige alapja, amelyet az ismert formában 1818-ban írtak le először. Valójában XIV. Lajos éppen az ellenkezőjét jelentette ki halála előtt: “Én elmegyek, de az állam örökre itt marad.”

Itt, a mi országunkban az állam akkor voltunk mi, amikor márciusban az igazi állam a hóviharban egy elcseszett sms-t volt képes kipréselni magából, hogy üljünk át másik autóba, meg amikor a nyár elején jött a Duna, és homokzsákokat köllött pakolászni. Meg amikor a nem megszorításnak nevezett kismilliónyi adót köll bepöngetni, akkor is mi vagyunk az állam, meg minden olyan esetben, amikor a szívatásról van szó, akkor mi vagyunk, bizony, és ebben a formában a jelenlegi hatalom tanult is XIV. Lajostól, csak éppen a neki tulajdonított szavakat forgatja ki, hogy jobban hangozzék, amúgy működési formájában tényleg hasonlít hozzá, csak még a megvénült király bölcsességével nem rendelkezik, hogy belássa, egyszer ő bizony elmegy. No, eddig a gondolatig még nem sikerült eljutni, de ne legyünk telhetetlenek.

Hogy az ő államuk milyen fájintosan működik, arra is csak egy tegnapi példa, egyszerűen nem bírnak mit kezdeni a ’kéthétalattrendetteszek emberek egy egyszer már betiltott szervezettel, amely a pofájuk előtt él és virul, és üli torát.

„Akasztón a Stadler stadionban került sor – a Gárda hagyományaihoz híven – a próbaidős gárdisták és csendőrök avatására” – írta az ultrasliberi.hu. A szélsőséges portál – az Új Magyar Gárda honlapja nyomán – részletes tudósítást közölt hétfőn az eseményről, amelyen idén a rendkívül profi szervezésnek köszönhetően rendőri vegzálásra nem került sor, a rendezvényt a nagyjából százfős csendőrség biztosította. Az Új Magyar Gárda mintegy száz új tagot avatott, az eseményt Ferenczi Henrik, az Új Magyar Gárda főkapitány-helyettese moderálta, részt vett a rendezvényen és beszédet is mondott a Gárda egyik alapítója, Murányi Levente, valamint Vona Gábor, a Jobbik elnöke. A beszámoló szerint Vona kiemelte, hogy a gárdisták ezekben a percekben is történelmet írnak, és büszkén lehetnek részesei ezeknek az eseményeknek. De a gárdistának nemcsak be kell kerülnie a történelembe, hanem tovább is kell vinnie azt. Nekik az a küldetésük, hogy megakadályozzák, hogy eltűnjön a magyar nemzet. De ez a harc nem lehet magányos harc, hiszen az esküje után a gárdista soha nincs egyedül – fogalmazott a politikusféle.
allam_vicc_mezu_eu
Nem vegzálták őket persze, mert Ozorán biztosan kimerültek szegények, és most pihegnek. Magam az elmúlt hetekben két alakban találkoztam az állammal. Még amikor a negyven fokok tomboltak a mi utcánkban, a boltból jövet láttam, hogy a flaszteren fekszik egy ember, láthatóan öntudatlanul, és senki rá sem baszik. Telefon nem volt nálam, ezért fölrohantam a lakásba, ami két percbe telt, hívtam a mentőket, és megkaptam a lebaszást, hogy mért hagytam ott. Mondom, mert akkor nem tudtam volna maguknak telefonálni, de ez nem érdekelte a mentős képében pofázó államot, és azt mantrázta, hogy én ezzel szabálysértést követtem el, még jó, hogy le nem csukatott rögvest. De nem járt jobban az a pár sem, amelynek női tagját az egyik este megtámadták, a táskáját akarták kiszakítani a kezéből, de ő olyan erősen fogta, hogy földre került, és a táska segítségével a földön vonszolta a rabló, majd belátva, hogy győzni nem tud, elszaladt. Viszont a nő az attak közben sérüléseket szenvedett, ezért is – no meg a támadás ténye miatt is – férjével elbandukoltak a rendőrségre feljelentést foganatosítani, ahol a szerveknek nem a rablótámadás ténye volt a fő baja, hanem a férjet cseszegették, hogy bizonyítsa: nem ő kalapálta el az asszonyt. Magunk közt szólván még szerencséje is volt, hogy nem vallatták halálra, mint az másutt megtörtént, mint tudvalévő.

Nos, ezért nem vagyok én az állam, bármennyire is szeretné ezt az idillt Áder – mint a mesében -, mert nagyon jól tudja, hogy az állam az ő maga, meg a haverjai, akik azt nem éppen komilfó módon működtetik, csak ezt hiába igyekeznek tagadni, mi azért tudjuk, és ezért lesz baj, mert ha ők mennek is, az általuk létrehozott képződmény az marad. Ebben igaza volt a Lajosnak, sajnos.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!