Ózdi Serengeti

Röviden: Ózdon folyik a harc az éltető vízért, amiből – jó magyar szokás szerint – országos kalamajka kavarodott, hogy stílszerűek legyünk: tegnap már a csapból is ez folyt, szokás szerint megspékelve mindenféle politikai oldalú nyilatkozatokkal, amelyek közül a helyi polgármesteré volt a legvelősebb, aki tömören kábé ennyit jelentett ki, mit ajvékolnak, még senki nem lett rosszul.

Közben meg a negyven fokban olyan helyeken, ahol a lakásokba nincs bevezetve a víz, a kültéri csapokat elzáratta a helyi kormányzó erő, vagy annyira korlátozta a teljesítményüket, hogy öt liter vízért egy óráig köllött nyomni az elcseszett ivókút nyomókarját.

Viszont messziről indulok.

Nagy National Geographic rajongó lévén nem egyszer láttam már egy csodálatos filmet a Serengetiről. (A Serengeti egy kopár szavanna, amely Tanzánia északi részén, a Viktória-tótól keletre fekszik egy körülbelül 30 000 négyzetkilométeres síkságon, és Kenya déli határáig terjed. Délen kiterjedt, síkvidéki füves puszták állnak szemben az enyhén dombos, fákkal gyéren borított északi szavannákkal. A Serengeti tája közepén található a „Serengeti Nemzeti Park”, amely a maga 14 763 négyzetkilométer kiterjedésével a világ egyik legnagyobb és minden bizonnyal legismertebb nemzeti parkjának számít.)
sunset-Serengeti
Ebben a filmben leginkább az itt lakók életért való küzdelme domborodik ki, amint a váltakozó száraz és nedves évszakoknak megfelelően elsőként a táplálék – kinek a fű, kinek a másik lába –, másodjára a víz megszerzése a napi fő feladata. A száraz évszakban cikis a helyzet nagyon, elapadnak a vízkészletek, a kevéske itatónál a jámborabb jószágokat szemből a krokodilok, hátulról meg az oroszlánok fenyegetik és szorongatják nagyon, és ebből drámai helyzetek bírnak kialakulni.

Mint most Ózdon.

Az ózdi önkormányzat testülete egy július 27-i döntés alapján a legnagyobb hétvégi melegben a városban több helyen is lezáratta vagy szűkítette a közkutakat a víziközmű-szolgáltatóval azzal az indokkal, hogy a város nem tudja tovább fizetni a vizet. A hivatalos jegyzőkönyv szerint a kútlezárás mellett “a pazarló és illegális vízvételezés megakadályozása érdekében” döntött az önkormányzat. Ez a döntés sok esetben azokat a településrészeket érintette, ahol olyan emberek élnek, akiknek a házába nincs bevezetve a víz, és ez volt az egyetlen lehetőségük vízvételezésre.

A lépés miatt óriási felháborodás tört ki, sokan szegény/cigányellenes szándékokat sejtettek a háttérben, hiszen a nyilvános vízcsapokra a legjobban a város szegénynegyedeinek túlnyomórészt – de nem kizárólag – roma lakosai vannak ráutalva.
serengeti
Pedig az önkormányzatokról szóló törvény szerint az ivóvízellátás biztosítása önkormányzati alapfeladat, és ezt a feladat-ellátást a közkutak elzárása meghiúsítja. A vízközmű-szolgáltatásról szóló törvény szerint abban az esetben is kell napi 20 liter/fő vizet biztosítani a lakossági fogyasztóknak, ha be van kötve a víz, de a vízdíjat a fogyasztó nem fizeti – ez a közegészségügyi szempontból minimálisan szükséges vízmennyiség.

A polgármester tegnap délután sajtótájékoztatót tartott. Az MTI szerint itt azt mondta: az ipari mennyiségű vízfogyasztásnak akartak gátat szabni, és ez az egész városra érvényes, nem csak részekre, nem koncentráltak a cigánytelepekre. “Az nem megy, hogy amíg az ózdiak többsége tisztességesen fizeti a rezsit, addig mások potyáznak, ugyanakkor a vízellátás mindenki számára biztosított”

Előtte még azt is ki bírta jelenteni, hogy a vizet sokan szórakozásra használják. Ez pedig nem bírt megfordulni sehogyan sem posványos agyamban, mert mi más kép ugorhatott volna belé, minthogy Józsi bácsi ücsörög a nyamvadt ivókút alatt, és vígan dagonyázik. Itt tartunk most, és mindezek idézték elém a Serengeti szívszorító képeit is. Javaslatom is volna a város első embere számára: telepítsen az inkriminált helyekre krokogyélusokat meg oroszlánokat, és egyből elmenne a jóemberek kedve attól, hogy a vízzel szórakozzanak.
Serengeti_National_Park
Ez így lenne tisztességes, működne a természetes kiválasztódás ősi rendszere, és a rend egyből helyre állana.

„Csak a vágy alaktalan szirénahangja hajt
a dögre vad hiénarajt.
Ahol a halál parfüm illatú,
pokolra hív a randevú.”
(Kiss Tibor)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!