A bohóc feljegyzései (1.) – Az Idő

„Dhémosztenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon. – Jól megmutattad.”
(Kierkegaard)

Már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt, csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig.

1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének:

„Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”

Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő fogjává, annak a könyörtelen valaminek leláncolt rabjává, amely miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.

Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt, ezen a sötét hajnalon értettem meg igazán – holott számtalanszor olvastam már – Füst Milán igazságát.
1325075373_288258365_1-Fotok--Elfolyo-szetfolyo-ora-Salvador-Dali-tervezes
„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”

Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett.
„Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul.”
(Füst Milán)

Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, ez is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.
Meditacio-az-uressegtol-valo-felelem-eloszlatasara
„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a „miért”, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harmincéves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen „sűrű” a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
(Albert Camus: Sziszüphosz mítosza)

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!